Két évvel ezelőtt, 2008. június másodikán, hétfőn Dobrádi Antal, ismertebb nevén Manó, rejtélyes körülmények között belefulladt a Magyaróvárt átszelő Malom-ági Lajtába. Manó volt a prototipikus mosoni hajléktalan: a kisváros saját Diogenésze, akinek mindenki tudta a nevét. Nagy történetek fűződnek hozzá, egyszer például talpig tollban jelent meg a piactéren, miután éjszaka kiszakadt dunnája, melyen a több nagy mosonit is befogadó, elhagyatott Duna-parti szegényházban aludt. Egy másik alkalommal pedig, mikor épp a káposztáját mosta, odaszólt az arra elhaladó Arisztopposznak: „ha magad tudnád mosni káposztádat, nem szaladnál királyok után. Mire Arisztopposz: „Ha tudnál emberekkel bánni, nem mosnál káposztát.” Manó, aki szent remeteszerepéhez méltó módon epilepsziában szenvedett, még egy konténerből kibújva is azt a mosoni álmot testesítette meg, amit az Echo Off űz maga előtt, reménytelenül.
*
Zenekarunk, kihasználva az Manó-évfordulót, ezzel elindítja szorosabb értelemben vett filológiai sorozatát, melyben arra törekszünk, hogy saját dalaink gyakran nehezen beazonosítható utalásait, szereplőit, helyszíneit megjegyzésekkel lássuk el, hogy a világ nem-mosonmagyaróvári része is könnyen tájékozódhasson bennük. 
Az első dalunk természetesen a Manónak emléket állító Dobrádi Manó Balladája. A dal ötlete közvetlenül a tragikus június másodika után született meg: ekkoriban fedezte fel az együttes egyik tagja azt a Jesse James haláláról és életéről szóló tradicionális amerikai folkdalt, amelyet például Woody Guthrie, néhány szófordulatot és az alapdallamot megtartva, egy Jézusról szóló történetté alakított át. Jesse James halálának becstelensége, és az analogikus feldolgozás hagyománya pedig már könnyen elvezetett a Manó-dalhoz, ami végül csak 2009. május 31-én készült el:
Dobrádi Manó balladája
Manó segélyből vett bort kortyolt épp,
mikor elé álltak ketten: románok lehettek[1],
és Manót a vízparton agyonverték.
Manó jó srác volt, egy babakocsit tolt,
de nem volt benne gyerek, csak fém.
A kukák közé járt, ő így reciklikált,
a Tojásosban[2] sokan tisztelték.
Refr. 1.: Mert Manó az utcán élt, de senkitől sem félt,
vele járt két hű kutyája[3].
Őket hívta kimúló hanggal, szegény Dobrádi Antal,
mikor beledobták a Lajtába.
2005 nyarán megkörnyékezte a halál,
az ipari szesz gyorsan hat.
Mosonban elterjedt, hogy szegény Manó elment,
ám pár nap múlva újra felbukkant[4].
De 2008 nyarán már ő is tudta talán,
hogy kétszer senki sem támad föl.
Ám biztos vagyok benne, hogy meglakol, aki tette,
a két román, aki olcsó borért ölt.
Refr. 2.: Mert Manó az utcán élt, de pénzt csak ritkán kért,
Jól tudta, hogy mi mennyit ér.
Bár egy konténerben lakott, mindig jól látta a napot,
és ismerte az mosoni ég színét.
Manó öreg haver, mi nem felejtünk el,
bár babakocsid rég eltűnt;
a temetőben járva, az önkormányzati sírra,
bár csepp whiskyt mindig cseppentünk.
(Refr. 1.)
[1] A mosoni szóbeszéd így tartja, hogy Manó gyilkosai román vendégmunkások voltak, ezt megerősíteni természetesen nem tudjuk.
[2] Kultikus kocsma Mélymosonban, amely nevét a plafon tojástartó-hangszigeteléséről kapta. Manó a Tojásosban törzsvendégnek számított, a kocsma alkalmazottai koszorút is helyeztek el Manó sírján.
[3] Manó utolsó éveiben gyakran mutatkozott két agresszív, apró keverékkutyával, akik arról is ismertek voltak, hogy szívesen csíptek a járókelők húsába. Egy ismert mosonmagyaróvári szerző is megemlíti őket egyik regényében: „Megaztán, ott van a két kutyája. Követik mindenhová, most is ott vannak, látod. Tisztára, mint Jézust a tanítványai. Azt a kisebbik, fehéret Simon Péternek kereszteltem el, azt a nagyobb, feketét meg Lévi Máténak.
-Miért?
-Lévi Máté a Mester és Margarita miatt… Simon Péter meg… nem úgy néz ki ez a kutya, mint egy kőszikla?"
[4] Manó 2005 júniusában a város egyik legjellegzetesebben mosoni utcájában, a Duna utcában lakó ismerősét, B. Jánost frissen zsákmányolt tömény ipari szesszel lepte meg. Az eset után úgy mesélték, hogy az italozásba mindketten belehaltak, ám Manó nem sokkal utána megjelent Mosonban, hófehér köpenyben, megalapozva a Manó feltámadásához kapcsolódó legendákat. A fent idézett regény erről is megemlékezik: „-Ő nem csöves, ő hajléktalan. Hogy is mondjam… a kettő nem ugyanaz. Minőségbeli különbség van köztük. A csöves… egy átlagos, sötét, büdös, koszos senki. Ellenben egy hajléktalannak van egyénisége, és van neve is. Manó ráadásul még közülük is kiemelkedik. Ő… egyfajta… Jézus. – nem merek ránézni, félek a tekintetétől… azért ránéztem. Sejtettem. Furán bámult. – Néhány évvel ezelőtt metilalkoholt ivott, azt hitte, hogy rum. Kórházba vitték, és az ismerősei szerint meghalt. Aztán nem sokkal később páran látták fehér lepelben sétálni a városban éjszakánként. Most meg itt van.
-Kórházi ruha? Az a fehér lepel kórházi ruha volt, ugye?
-Gondolom igen. De úgy nem hangzik olyan jól.”
