A most következő bejegyzésünk meglehetősen rendhagyó lesz. Nem is valódi bejegyzés, legalábbis nem olyan sémát követ, mint a korábbi filológiai elemzéseink. Ez inkább csak egy beharangozó. (Igaz, annak elég hosszú.) Remélhetőleg a novella megmutat valamit abból a mosoni-óvári fröccskultúrából, ami körül a dalaink nagy része is forog, és aminek egyik kulcsfigurája Hermelin, a mosoni Szókratész. (Ezt alátámasztandó a novella egy Lakoma parafrázis. Aki nem hiszi, járjon utána.) 

A Hermelin (Együtt ivás)

Én magam még nem jártam akkoriban kocsmába, és nem is igen fogyasztottam szeszes italt. A futball már természetesen foglalkoztatott, mint minden kissrácot. Néhány évvel később hallottam ezt a történetet és most igyekszem a lehető legnagyobb pontossággal visszaadni. Hermelin akkoriban már nem műszakozott, így a délutánjai, estéi szabadok voltak. Kettő előtt pár perccel ment el zuhanyozni, így legkésőbb kettő óra tízkor kilépett a főkapun, biccentett a portásnak, kizárta a biciklijét és elindult a Gyári úti kocsmába egy szilványi nagyfröccsért. Csak letámasztotta öreg, feketevázú huszonkilences férfibiciklijét a kocsma falának, nem bajlódott a lezárással. Belépett, kikérte a nagyfröccsöt („Szilványiból, miből másból?!”), kifizette, majd a pultnál állva egy hajtásra kiitta és távozott. Hazafelé összefutott a Nyesttel, akivel már vagy egy hete nem találkozott a gyárban, úgy hírlett, táppénzen van. „Te, mi van veled, baszki?” Vetette oda Hermelin a fehér bajsza alól. „Szevasz, táppénzen voltam. Becsípödött az a kurva derekam aztán kiírattam magam. Te, jössz ma a Felejtőbe? Lesz meccs! Reál-Milán.” „Persze, csak előtte hazaugrok ebédelni, aztán úgyis mentem volna.” Így aztán tovább kerekezett a városközpont felé. Az ebéd után (töltött paprika) komótosan felkászálódott a biciklijére és elindult a Felejtő felé. Nem sokkal úticélja előtt, valami különös véletlen folytán, ismét találkozott a Nyesttel. Egy ideig szótlanul tekertek egymás mellett, aztán Hermelin – szintén szótlanul – lehúzódott a kerékpárút szélére. A Nyest zavartan bámult vissza rá. „Mi a fasz?” „Várjá’, mindjá’ megyek, csak pisálok! Addig menj előre!” A Nyest megrántotta a vállát és továbbment.

Mikor a Nyest belépett a kocsmába ismerős arcok fogadták. Már ott volt a Nyuszt, a Doki, a Szótáras faszi és a Hentes. „Jó napot Nyest úr!” köszönt tréfálkozva a Szótáras. „Azt mondtad, hogy jön a Hermelin is. Hol van az a vén faszhuszár?” „Á, mindjárt jön, csak megállt pisálni”. „De miért nem bírt eljönni idáig, itt is pisálhat! De ez inkább csak úgy előveszi a farkát az utcán?” értetlenkedett a Doktor. „Á, maga még nem ismeri annyira. Van egy ilyen szokása a Hermelinnek. Azt mondja, pisálnia kell, de igazából szeret néha csak úgy félrehúzódni.” Mondta magyarázó hangon a Nyuszt. „Ez már igaz”. Bólogatott a Szótáras. A Doktor egyébként néhány hete tért be először a Felejtőbe. Mint beceneve is mutatja, valóban orvos volt, igaz, már nyugdíjba vonult. Korábban üzemorvosként dolgozott a Hermelint, Nyestet és sok mást is foglalkoztató gyár leányvállalatában, de mikor az a 2008-ban kirobbant gazdasági válság hatására bezárni kényszerült, a Doktor is állás nélkül maradt. Ekkor jött rá, hogy a világ diadalmas romlását egyedül képtelen feltartóztatni, egy dolgot tehet: emlékezhet, egészen addig amíg „szervei fel nem mondják a megegyezést, amelyen üzleti kapcsolatuk nyugszik”. Legalábbis ezt szokta mesélni, ha kérdezik, miért van itt, és miért nem folytatja a gyógyítást. Az igazság ennél sokkal egyszerűbb: a Doktor részegen ment dolgozni és a portai szondáztatás után „közös megegyezéssel” nyugdíjba küldték. Egyetlen szerencséje, hogy ez egybeesett a gyár felszámolásával.

Nagysokára végre megérkezett Hermelin is. „Hej! Szevasz! Gyere, haver! Ülj ide mellém!” csúszott arrébb a bokszban vidáman az eddig igencsak komor és szűkszavú Hentes, akinek ez az igazi neve, de ennek ellenére (vagy éppen ezért) családi vállalkozásban egy hentesáru üzletet is üzemeltet. A fő foglalkozását tekintve azonban mentőstiszt. A társaság a Felejtő három boksza közül a tévéhez legközelebbit foglalta el, így Hermelinnek egy dekor-oszlopot megkerülve kellett közéjük huppannia.

„Amondó vagyok, csak finoman fröccsözgessünk a meccsig, ne igyunk se konyakot se pálinkát. Nézni akarom a meccset, nem fetrengeni a saját hányásomban!” érvelt Nyuszt, igyekezvén túlkiabálni a megélénkült társaságot. Nézetét a többiek is osztották. „Igazad van. Emlékeztek még amikor 3:0-ra vertük a Brazilokat itthon? De rég is volt, baszod!” merengett el a Nyest. Közben a pincérnő meghozta a fröccsöket, szilványiból vagy olaszból, kinek ízlése szerint. „Mi a téma, urak?” kérdezte, miközben mindenki elé odatette a poharát. „Nem neked való az, Ildike, férfitéma: labdarúgás!” mosolygott a Hentes, miközben finoman végigsimított dús kefebajszán. „Akkor megyek is! Jó szórakozást!” és elindult vissza a pult felé. „Az volt a foci! Na meg persze a 6:3.” Folytatta a gondolatmenetét a Nyest. „A fater is folyton arról beszélt. Négy-kettő a félidőben, a végén hat-három! Az emberek még tudtak viselkedni a lelátókon is, mert egyszerűen szégyellték magukat a csapat előtt. Meg persze volt is mire figyelni, nem ilyen szar volt a pályán mint most is. Tudjátok, én még járok a motim meccsekre is, ide a parkba. De hát ez már nem az a csapat. Alig vannak óváriak, nem csoda, hogy kiestünk az embékettőből is. Régen jobban szerettem ezt a csapatot, mint az asszonyt! Csak akkor a játékosok is jobban szerették a szurkolót, mint az asszonyt!”. Megértő morajlást zúgott végig a csoporton. „Ahogy mondod!” tette elismerően a kezét a Nyest vállára a Nyuszt. „Például, ha manapság fociról beszélünk mindig hozzá kell tenni, magyar, vagy nem. Ki merem mondani, kétféle foci van, a külföldi meg a magyar. Az angol, az olasz, a spanyol, a német – bár azt nem szeretem, rakkolnak, de nincs szív a játékukban és a technika is hiányzik, akkor már nézem a skótokat, azok se valami ügyesek, de mindig meghalnak a pályán! – szóval ezek jó focik, elit bajnokságok, a világon mindenhol ismerik az itt játszókat, gyors, pörgős a játék, meg van a magyar, az öreges, tesze-tosza, közönséges. Ismerek olyanokat, például a Gyuszi, ismeritek, a Zolhoffer Irmát vette el, aki pénztáros a Coop-ban, szóval a Gyuszi meg van veszve a mieinkért, még idegenbe is megy a motimmal, de például a bekket alig nézi. Meg vannak olyanok, akik csak a szép, a látványos focit szeretik, és a magyarból csak a válogatott meccseket nézik. Én azt mondom, mindkettőt néznünk és szeretnünk kell, mert azért mégiscsak magyarok vagyunk. Tudjátok, a mienk!”.

„Jajám, Nyuszt, jajám!” néz fel a Szótáras faszi a poharából. „Erről jut esz…esz… eszembe…A pi…pi…csá…ba” nyomja el a Szótáras mondandóját a rátörő csuklás. „Próbáld meg visszatartani a lélegzeted.” Fordul felé nyájasan a Doktor. „Vagy ha az sem segít, piszkáld addig az orrod, amíg nem tüsszentesz, az biztos elmulasztja! De ha az sem, akkor már csak az okádás segíthet!” Nevetett fel vaskosan a Doktor, miközben zsebkendőjével az évek által hatalmasra duzzasztott, majdhogynem tarkójáig érő homlokát törölgette. Nem mintha izzadt volna, csak amikor valami fontosat akart mondani, így szokott koncentrálni. „Szerintem a foci olyan, mint az emberi szervezet! Az egész egy nagy körforgás. Reggel szarunk, délben eszünk, délután iszunk és közben jó sokat hugyozunk és néha hányunk is, hogy aztán megint piálhassunk. A miénk most egy rosszabb periodusban van, mondjuk a reggeli szarásban, vagy inkább egy részeg okádásban. De ne aggódjatok, vissza fogunk kerülni a világ tetejére és kezdődik a gödényszerű vedelés!”

„Doktorom, maga nem teljesen normális, hogy folyton a hányásról beszél!” hahotázott a Szótáras faszi „viszont jó tanácsot adott, a csuklásom tényleg elmúlt, de elég volt csak tüsszentenem!”.  Kuncogott tovább a Szótáras, és a nevetése átragadt az asztaltársaság többi tagjára is. „De szerintem máshol van a probléma!” komorodott el kissé a hangja. „A labda az oka a magyar fotball helyzetének! Régen, amikor csak egy vacak rongygömb volt, mindenkit elpicsáztunk! De most, hogy mindenféle csúcstechnikával csinálják… Szerintem már nem is bőrből van! Elvesztette a természetes gömb alakját, és mi magyarok ennek a levét isszuk. A mi srácainknak, akik itthon nőttek fel, az itthoni levegőt szívták be, egyszerűen nem fekszenek ezek a nevetséges, természetellenes labdák, amikkel a meccseket kell játszani, mert a fifának érdekeltségei vannak ezekben a hülye gyártókban! Kéz-kezet mos! Hogyha régi típusú, békebeli labdával játszanánk, megint elkennénk a világ száját. De ez egy összeesküvés. Nézzétek meg! Az összes focihatalom benne van, azért, hogy minket kigolyózzanak, mert sértette a büszkeségüket, hogy a senki magyar parasztok szétbasszák őket!” Szemmel láthatóan a Szótáras mondatai nagyon elgondolkodtatták a társaságot, mert az utolsó szavai után nagy csend telepedett az asztalra. Hermelin és a Hentes szinte ugyanabban a pillanatban akarta megtörni a hallgatást. „Talán…” „Szerintem…” majd mindketten újra elhallgattak. „Kezd…” „Mondjad…” erre nagy kacagás tört ki az urak között, mivel az iménti kettő ismét teljesen egyszerre szólalt meg. „Mondd csak, mondd csak!” bíztatta szólásra Hermelin a Hentest, és hogy még jobban ösztönözze a kezével is intett hozzá. „Csak nehogy a véleményünk is ennyire egyezzen, mert akkor én nem tudok majd mit mondani.” mosolygott Hermelin a legendás fehér bajsza alatt, miközben megigazította a fején baseballsapkáját. „Rendben, majd igyekszem neked is hagyni valamit! Eddig főleg a játékosoknak róttuk fel a magyar foci jelenlegi helyzetét. Csakhogy nem ők a felelősek ezért. És nem is a labdagyártók! Ezek már csak következmények. Az egész igazi okai az edzők és a szakvezetők! Ne mondjátok nekem, hogy a mi fiaink ennyire tehetségtelenek! Nem emlékeztek, hogy kijutottunk a ’96-os Olimpiára is? Na, most hol van az a nemzedék, mi lett belőlük? Lófasz! Azt remélem, hogy az U-20 alattiak kikerülnek külföldre, mindegyik, és rendes focista lesz belőlük. Mert ha itthon maradnak, végük! Be kell látni, ezek az edzők nem értenek ahhoz, amit csinálnak! Vagy ha az edzők értenek is hozzá, hát a vezetők, az emelesz, elbassza, lerombolja a munkájukat! Gyökeres változtatás kell ide! A fiatalokra kell összpontosítani és a maiakat lehúzni a klotyón, mert ezeket már elrontották.”

„Azt hittem, most a fociról beszélgetünk, nem pedig a sérelmeinket szajkózzuk.” Emelkedett ekkor szólásra Hermelin. „Szóval szerinted a szakvezetők tehetnek mindenről? És miért csinálnak ilyesmit? Mert gonosz rohadékok? Vagy egyszerűen csak nem értenek a focihoz? Nem hinném, hogy rohadékok lennének, akkor pedig csak a szakértelem hiánya lehet az ok. De akkor miért nem férnek oda mások? Akik jobbak? Nem engedik őket?” „Ugyan, Hermelin, ne csak kérdezz, válaszolj is! Mi a te véleményed erről?” vágott közbe a Szótáras. „Rendben, rendben, nem kérdezek. Akkor elmondom úgy, ahogy a Rebév Gyuritól hallottam, amikor itt volt edző. Róla azért nem lehet azt mondani, hogy tehetségtelen játékos volt, még a válogatottban is játszott, szóval ő ért a focihoz, gondolom, ebben egyetértetek. Korábban egyébként én is valahogy úgy gondolkodtam, mint te (biccentett a Hentes felé), és ezzel is mentem oda a Gyurihoz a parkban, amikor megláttam május elsején virslit enni meg sörözni. Akkor értettem meg, hogy ez sokkal bonyolultabb dolog. Az egyértelmű, hogy a foci üzlet, hiszen a játékosok és az edzők ebből élnek, és végül is a tulajdonosok sem akarnak folyton ráfizetni. De pénzt a nézőkből lehet szerezni, akik viszont a jó játékot szeretik nézni, többnyire, persze. De a jó játékhoz jó játékosok kellenek, azokhoz viszont pénz. És így tovább. Szarból nem lehet várat építeni, olcsó játékosokból sem lehet bajnokcsapatot csinálni. Hogy mi a megoldás? Nem tudom.” Fejezte be a mondandóját Hermelin és kiitta a sokadik nagyfröccsét is. Ebben a pillanatban egy szétfolyó, kásás de valahogy mégis ismerős hang töltötte be a kocsmát: „Magyarország aranybánya, aki nem lop, majd megbánja!” „Itt a Gróf!” élénkült fel a Nyest, szinte már kiáltott. „Gróf! Ide gyere, van még hely neked is!” bíztatta a Nyuszt. Aztán a társaihoz fordult: „Úgy látom, megint tök részeg.” Gróf nagy nehezen odabotorkál a bokszhoz és fenyegetően a Hentes felé fordul: „Na-na, menj, menj arrébb! Engedj ide az én édes, drága Hermelinemhez!” „Jól van, nyugi van Gróf, elférsz te is.” „De én a Hermelin mellett akarok ülni, ő az én édes arany cimborám!” és óvatosan a szeméhez nyúlt, hogy a többiek ne lássák, amint kitöröl a szeme sarkából egy könnycseppet. Majd megnyugodva folytatta: „Szevasztok! Miről volt szó? Jól hallottam, futballról?” erre többen bólintottak az asztalnál. „Á, arról én már nem tudnék mit mondani! De azt meséltem már, hogy hogyan haverkodtunk össze a Hermelinnel?” „Jaj, ne már!” ellenkezett szelíden Hermelin. „Ugyan, én még nem ismerem.” vágott közbe a Doktor. „Jó régen volt, még az átkosban! Már amennyire az átkos volt, akkor érdekes módon mindenkinek volt munkája, ma meg egyre rúgják ki az embereket mindenhonnan, hogy a faszba van ez?! Szóval akkor még a Pici kocsmájába jártam, tudjátok, ott volt hátrébb, a gelkától így vissza. Szegény Pici is meghalt már azóta, az Isten nyugosztalja. Aztán ott volt ez a magas, munkáskabátos gyerek, nem lehetett több húszonötnél, izmos, széles vállak, meg ez a kackiás bajusz, mint most is, csak akkor még nem volt ilyen fehér, haha! Mondom, na, most volt fizetésnap a gyárban, ez meg idejött szórni a pénzét, miért is ne próbálnám meg elszedni tőle? Volt nálam pár rozsdás csőszerelvény meg csaptelep, én is melóból voltam, gondoltam eladom neki, a méhbe akartam vinni, de ott úgy is szarér-hugyér veszik be. De előtte le kellett itatnom, úgyhogy odaléptem hozzá, és kihívtam egy kis kevert vedelésre. Rám nézett, ezekkel kis szúrós disznószerű szemeivel: <<Oké.>>. Gondoltam, ebbe’ a srácba’ már úgy is van anyag, nem lesz nehéz dolgom. Na, nem akarom bő lére ereszteni, de én előbb feküdtem ki, mint ő, persze, azért részegen még megpróbáltam eladni neki a csaptelepeket, erre mélyen a szemembe nézett, és a mai napig emlékszem, ezt mondta: <<Ez olyan, mintha rezet akarnál eladni aranyért.>>. Hát ilyen ember az én Hermelin barátom!” nézett körül diadalittasan a Gróf.

Megint elhalkult az asztaltársaság. De ez már elsősorban nem az elgondolkodás csendje volt, hanem az alkoholfáradságé. Hermelin, miután megitta az előtte álló szilványi nagyfröccs utolsó cseppjeit is, oldalba bökte a mellette a fejét az asztalon pihentető Grófot. „Engedj ki, hugyálni kell.”

A beszámolók szerint ez után az urak közül valaki az órájára nézett (egyes vélemények szerint a Nyuszt, mások szerint a Nyest, de hallottam már úgy is, hogy a Szótáras faszi volt az), és megállapította, hogy fél kilenc van, azaz mindjárt kezdődik a meccs. „Olyan késő van már? Baszki, holnap meló van! Menjünk!” indítványozta a Nyest. A Doktor és a Nyuszt elismerően bólogatott. Ők hárman elbúcsúztak a többiektől és hazaindultak. Hermelin, a Szótáras és a Hentes megnézték az első félidőt és utána mentek csak haza, közben a kortárs tragédiaírás problémáit vitatták meg. A Gróf zárásig ott aludt a bokszban.