Egy hete blogunk genezisét Tom Waits születésnapjából vezettük le, és ha már felvállaltan követjük „az évfordulók legitimizálják a kósza identitáselemeinket”- régi jó szokását, akkor ma is meg kell emlékeznünk valamiről: 57 éve született John Lurie, zenész - színész - festő, reneszánsz ember. Az Echo Off vele kapcsolatban gyakran viccelődik azon, hogy John igazából Tom Waits vizezett, vérszegény változata, és hogy művészete nem szól másról, mint utánzásról, kínos megfelelni akarásról. Ennek azonban semmi alapja nincs, sőt, zenei világa meglehetősen távol ál Tom Waitsétől, bár azért voltak közös dolgaik, például együtt szerepeltek a Törvénytől sújtva (Down by Law) című híres mocsaras-börtönös filmben (mint Jack és Zack), illetve Tom horgászpartnerként volt jelen John ál-horgászós műsorának (Fishing with John) jamaikai epizódjában. John Lurie vonzalma a műfaji keretek kijátszáshoz azonban nem csak ebben a műsorban nyilvánult meg, ami miatt nagyon is indokolt a jelenléte itt, az egyfolytában az álvilágaival dicsekedő Echo Off blogján. Legnagyobb dobása (amellett, hogy 12 részben szerepelt az HBO stílusteremtő börtönsorozatában, az Ozban[1]) az volt, hogy 1999-ben kiadott egy lemezt, ami Marvin Pontiac, egy buszbalesetben meghalt, félig afrikai, félig zsidó, elmebeteg fekete zenész összesen fennmaradt 14 dalát tartalmazta: természetesen mindegyiket ő maga rögzítette. De John zenei munkássága nem a The Legendary Marvin Pontiac-kal indult: tizenévesen kezdett szájharmonikán játszani, és már ekkor Mississippi Fred McDowell-lel és a Canned Heat-tel lépett fel (igaz, ebben sok szerepe volt a szerencsének, és annak, hogy mindez a hatvanas években történt). Később – ugyancsak egy véletlen folytán – megtanult szaxofonon játszani, és a hetvenes évek végén megalapította a The Lounge Lizards avantgárd-áljazz bandát. Az Ozon és a Törvénytől sújtván kívül ismerős lehet a Florida, a paradicsom (Stranger Than Paradise, melyben Willie-t, azaz Bélát, a magyar származását feledni akaró New York-i ingyenélőt alakítja, akit meglátogat távoli rokona, Éva Budapestről), a Permamens vakáció (Permament Vacation, melyben többnyire csak járkál és Chalie Parker-t hallgat) című Jim Jarmusch-filmekből,  és ő készítette az Edward Bunker regényéből készült börtönfilm, az Állati kiképzés (Animal Factory) zenéjét. Az utóbbi években azonban leginkább csak a festészetnek élt. Kedvenc témái a fura, szomorú állatok, körülöttük néhol élesen megrajzolt, máshol homályosra mázolt felületekkel (jellemző szokása még a képek címét közvetlenül felfesteni a vászonra). Megint csak a véletlennek köszönhetően John egyik festménye (Bear Surprise) lett az orosz nyelvű internet eddigi legemlékezetesebb mémjévé (annyi módosítással, hogy a képen szereplő medve szövegbuborékjába az orosz "szia" és "medve" szavak keverékéből alkotott kontaminációt helyezték).

 
Ezen a festményén a kecske például meglepően parasaurolophus-szerűre sikeredett.

Ő tehát John Lurie, ez pedig Marvin Pontiac egyik legjobb száma, miközben szól, mindenki képzeljen maga elé egy gátlásaitól táncolva megszabaduló kutyaembert[2].