„New Orleans viszont kényelmes metropolisz, bár bizonyos mértékig fásult és áporodott, ami engem csöppet se bánt. Legalább az éghajlata szelíd; itt, Crescent Cityben jutott biztos fedél a fejem fölé s Dr. Nut féle gyomorkeserű a gyomromba.”

(John Kennedy Toole: Tökfilkók szövetsége)

Mostani írásunk kissé ugyan megint elkanyarodik szépen bővülő dalkatalógusunktól, de némileg távolabbról nézve ez sem más, mint színtiszta Echo Off-filológia. A bejegyzés apropója, hogy nemrég ért véget David Simon legújabb, Treme című sorozatának első évada, ami a világ modern zenei kultúra szempontjából talán legfontosabb városrészében, a New Orleans-i Faubourg Tremében játszódik. Blogunkon pedig gyakran lehet találkozni egy, a Crescent Cityhez[1] kapcsolódó szlogennnel: „Mosonmagyaróvár a magyar New Orleans.” Ez a megfeleltetés természetesen csak annyira közkeletű, amennyire az egyes városlakók megegyeznek azokkal a karakterekkel, akikké a dalaink történetbázisát szolgáltató fiktív referenciavilágban tettük őket. Ugyanakkor van a hagyományteremtésnek egy speciális módja: mivel minden hagyomány egy fikciós aktuson alapul (olyan eseményeket fogad el jelenvalóként, amelyek csak azáltal történnek meg, hogy egy hagyományon keresztül idéződnek fel), ezért nem lehetetlen egy fiktív múlt reprezentálása sem, ha egy közösség azt elfogadja létező hagyományként. Legjobb példája ennek a New Orleans fekete közösségében a XIX. század utolsó harmadában kialakult törzsi szerveződés, mely tudatosan az amerikai őslakos kultúra hagyományelemeit[2] használja fel egy egymással szertartásos rivalizációt fenntartó szomszédságokon alapuló új kulturális közeg megteremtéséhez. Mindez az Echo Off szempontjából egyrészt magyarázatot ad a zenekar Mardi Gras[3]-törzsek nemzetségneveit idéző megnyilvánulásaira (a zenekar tagjai szívesen hivatkoznak egymásra, mint az „Oh, When The Saint István Király Úti” és az „Ezer Éves Terv Utcai” törzsek nagyfőnökeire), másrészt lehetővé teszi, hogy a dalainkban és a hozzájuk fűzött magyarázatokban szereplő elmeszüleményeket, ferdítéseket, hangsúlyeltolásokat idővel úgy fogjuk fel, mint egy létező hagyomány megalapozását.
Egy New Orleans-Mosonmagyaróvár kereszthagyomány-világban összeállíthatjuk akár a földrajzi környezet analogikus elemeinek listáját is: nagyobb nehézségek nélkül felfedezhetjük a Hanság erdős-mocsaras tájain a Louisiana déli-délnyugati részén elterülő vizenyős bayou-vidéket (melynek fővárosa Lafayette, megfelelője pedig a Hanság kapuja, Lébény), vagy az ágakra szakadó Duna által keretezett Szigetközben a Mississippi-Deltát. Mosoniana (Louison) nyugati szomszédja természetesen a gazdag, de lelketlen Ausztria-Texas, így Bécs (már csak az OPEC-székhely miatt is) Dallas, az Ausztriához tartozástól megmenekült, de azért mégis Győr-Moson-Sopron élhetőbb végének tartott Sopron pedig a Katrina utáni New Orleans talán legtöbb menekültjét befogadó Houston. Pozsony lenne Mississippi  állam központja, a Cash-házaspár által megénekelt Jackson, a kiúttalan Halászi község pedig könnyen asszociálódik (talán csak a hasonló hangzás miatt) is a rossz emlékű Biloxival, ahol John Kennedy Toole végzett magával. Louisiana székhelye, a New Orleans-iek által következetesen lenézett és a pokol bejáratával azonosított Baton Rouge Moson megye egyik legfiatalabb, de még nem túl sokat bizonyított városa, Jánossomorja. A délkelet-kanadai Acadiából Louisianába települt francia telepesek leszármazottai által lakott Cajun[4] Country központjának számító Mamou megfelelője pedig Kimle, és így a Moson megyei cajunök a Horvátkimlén élő gradistyei horvátok, akiknek billentyűs harmonikán alapuló népzenéje felfogható akár egyfajta hansági zydeco[5]ként is.

Fent: Mosoniana és környéke
Lent: Louison megye térképe
 

A két főváros természetesen mutat bizonyos eltéréseket, de ezek nyugodtan nevezhetőek felületesnek. Mert ugyan nem minden nap látni a belső udvaros mosoni bérházak előtt a konyhából kizavart, trombitán vagy pozanon skálázó gyerekeket, de van egy jól működő, sikeres zeneiskolánk. Nincsenek menetelő rezesbandáink, és a temetéseken sem játssza senki a St. James Infirmaryt, de vannak nagy hagyományú, rendszeresen fellépő gyári (MOFÉM-, Kühne- és a 2000-ben megszűnt MOTIM-) fúvószenekaraink (bár egyelőre Second Line[6] nélkül). És bár a helyi rádió zenei kínálata még képújság-tévék aláfestéseként sem képes annyira elviselhető lenni, mint amilyen igényes a WWOZ egy átlagos hajnali háromkor, és valóban, egy normál hétfő este sem csodálkozunk azon, ha 30-40 élőzenés klub helyett kénytelenek vagyunk 30-40 sűrű hallgatással teli kocsma közül választani, de minden különbség ellenére a New Orleans-i és a mosoni lélek lényegében ugyanabból a forrásból támaszkodik: ez az ebéd utáni pihenők, a már-már zenei jellegű életritmus, a lassú adminisztráció, és a saját történeteit soha meg nem unó, az ország többi részétől alapvetően különböző, sajátosan otthonos élet világa. 
                                                                                   
A végére pedig egy részlet a Treme harmadik epizódjából, melyben a Guardians of the Flame-törzs temeti Wild Manjét, a Mardi Gras-indiánok legfontosabb szertartási dalát, a My Indian Redet énekelve: