Vannak azok a zenészek, akik rendkívül tehetségesek, de nem tudják eladni magukat. Belőlük lesznek a kult-hősök. Őket a kritikai elismertség és a viszonylag kicsi, de annál elhivatottabb rajongótábor jellemzi. Ilyen például Warren Zevon vagy Townes Van Zandt. Aztán vannak azok, akik tehetségesek is, és el is tudják adni magukat, vagy csak jókor voltak jó helyen (pl. Bob Dylan, Steve Earle). Aztán persze vannak olyanok, akikbe nagyon kevés tehetség szorult (ha szorult ugyan egyáltalán), de kiválóan el tudják hitetni, hogy korszakos zsenik. (Ha valaki igazán ügyes, még Kossuth-díjat is képes kieszközölni „művészi életútja elismeréseként”!)

Na, és vannak azok, akik se nem tehetségesek, se nem jó önreklámozók. Belőlük lesznek az alkoholista lebujzenészek, akik a munka- és a család mellett kis kocsmákban lépnek fel, többnyire fröccsért vagy sörért. Ők a zene névtelen, kékgalléros hősei. Egy ilyen ember a főszereplője az Echo Off legújabb, a blogon tárgyalandó dalának. (Igaz, Magyarországon - a millió metálos országában - nincs hagyománya a szóló, akusztikus, kiskocsmás fellépéseknek. Nálunk a lebujzenészek régi (többnyire magyar) rockslágereket játszanak hétvégente kocsmákban vagy falunapokon.) Azzal a különbséggel, hogy a Lebujzenész elbeszélője nem elégszik meg a feldolgozásokkal. Ugyan a lelke mélyén belátja, hogy nincs meg a kellő tehetsége sem a zenélésben, sem a dalszerzésben, ezért aztán az idoljai nyomába sem érhet, de mégis próbálkozik (ha mással nem, hát önáltatással), mert mi mást is tehetne? (Kategorikusan cáfoljuk, hogy a szám önéletrajzi ihletésű lenne!)

Most jön az egész bejegyzés legkényelmetlenebb része, a magyarázkodás. Igen, láttam Clint Eastwood Honkytonk Man-jét, de csak az után, hogy megírtam a számot. Ezt persze vagy elhiszi valaki, vagy nem, mert Red Stovall is alkoholista, saját számokat játszik és ő is tüdőbeteg, akárcsak a mi lebujzenészünk, de ő tud énekelni, tehetséges is, ráadásul a végén azért mégis csak lejátssza a rádió az egyik számát. (Arról nem is beszélve, hogy a miénk H mollban , Clinté pedig A dúrban van.)

Lebujzenész 

A gitárom már a tokban,
a maradék söröm felhajtom.
Egy kicsit langyos és seízű,
de mindegy – ingyen volt.

Mikor az ajtó felé indulok,
senki sem gratulál.
Nincs taps, nincs éljen, nincs vissza:
mindenki csak piál.

Warren Zevon és Townes Van Zandt,
Steve Earle és Bob Dylan.
Nekik miért sikerült,
az ami nekem nem?

Pedig csak sajátot játszok -
feldolgozni nem nehéz.
A hangom nem jó, ez igaz,
de nem az teszi a zenészt!

Az eső elered miközben,
hazafelé battyogok.
Az asszony biztos dühös lesz,
hogy megint részeg vagyok.

Reggel hatra vár a gyár.
Egy héten öt nap a porban.
De valamiből enni kell,
bár a tüdőm majd’ szétrobban[1]

.