Régóta szerettem volna írni egy számot azokról az éjszakákról, amikor az ember teljesen egyedül, spiccesen botorkál hazafelé, és az alkohol kettős természete harcol benne: jól is érzi magát, de ugyanakkor hatalmába keríti a hiábavalóság érzése is. Nagyjából ez a gondolat lappang a Piszkos Mosonban is („Kihalt minden, üres a vár,/ a szökőkút sem csobog már./Egyedül, csak te maradtál,/ piszkos Moson, öreg Óvár.”), de tényleg csak lappang.
Aztán Warren Zevon akusztikus Join Me In LA-jének hatására született egy gitáralap (amivel újra elhagytuk a C- és G-dúr biztonságát, a H-moll izgalmasabb, ám bizonytalanabb világáért), amihez már csak egy megfelelő szöveget kellett írni, úgyhogy megpróbáltam összehozni valamit. Nem voltam elégedett az eredménnyel, de azért megmutattam Jánosnak, aki rendbe szedte, kiegészítette, kijavította a szöveget, így jött létre ez itt:
Az utolsó fröccs után (Mosoni éjszaka)
Az utolsó fröccs után
elindulok haza.
Nyugtalan és éhes[1]
a mosoni éjszaka.
Egy ember a kukához ér,
már nincs olyan meleg.
A zsebében összekoccan
néhány üres üveg.
Iszok még talán,
Valamit, valahol -
minden görény tudja,
hol fakad alkohol.
Talán találhatok,
az utcán szerelmet,
hátha az önsajnálat,
maga alá temet.
A hólyagom feszít
- egy fánál megállok.
Kezdem kicsit unni,
Ezt a szabadságot.
Ténfergek a járdán,
nem kell sietnem.
A lakás egyre kisebb,
és nem vár senki sem.
[1] Ez nem más, mint Bob Dylan „restless hungry feeling”-je, igaz nála ezt nem az alkohol váltja ki.
