„Nevetnem kell, mert végül is rendes fickók, és abban a hiszemben élnek, hogy nagyon nehéz és mély dolgokat tanulmányoznak és visznek véghez. Mint a cirkuszban, Bruno, mint minálunk. Némely dologról azt hiszik az emberek, hogy az már a nehézség netovábbja, ezért tapsolnak a légtornásznak meg nekem. Nem tudom, mit gondolnak, talán azt hiszik, hogy az ember darabokra szedi magát, hogy jól játsszon, vagy hogy a légtornász minden szaltónál ínszakadást kap. Pedig nem ezek a nehéz dolgok, hanem minden, amiről azt hiszik az emberek, hogy akár minden percben meg tudnák csinálni. Például, nézni vagy megérteni egy kutyát vagy egy macskát. Ez aztán a nehéz, az igazán nehéz!” (Julio Cortázar: Az üldöző[1])
Az Ostermayer Bebop Bár egy képzeletbeli mosoni jazzklubban játszódik, ami valahol a negyvenes évek amerikai bebop-kultúrája, és a mosoni éjszakai élet határvidékén található. Az elnevezés ugyanakkor egy valódi utcára utal, ami a mosoni piac mellől nyílegyenesen hasít a városhatár felé. Nevét Ostermayer Károlyról, a neves filantrópról kapta, aki 1891-ben - az akkor még önálló településként létező - Mosonban kisdedóvót alapított: ebbe járt a kilencvenes évek elején a zenekar egyik tagja is. Az OBB ötlete valamiféle vicces riposztként jött létre, lényegében a fröccsszagú kocsmakultúra ellenpontjaként: mi lenne, ha a megszokott figuráinkat egy számukra első látásra idegen környezetben látnánk viszont. Ez hasonló gesztus, mint a „magyar New Orleans” mottó elterjesztése: ha már Magyarországon sosem volt bebop-korszak, miért ne csinálhatnánk úgy, mintha lett volna, ami ki tudja, aztán akár az Echo Off által annyira kedvelt, lecsúszott kisvárosi alakok egyik természetes kikapcsolódási formájának hátterévé is válhatott. Simán megért egy dalt, hogy elképzeljük, milyen lenne, ha a munkáskabátos férfiak, a botladozva, minden zenére ugyanazokkal mozdulatokkal táncoló idősödő hölgyek a „Nem szedik a meggyet”, vagy az Ünnep helyett a Parker's Moodot, vagy az Out of Nowhere-t kérnék ki a zenegépből. A legjobb persze az lenne, ha mint Professor Longhair Tipitinája esetén, itt is a dalból hoznának létre később egy valódi klubot. Erre azonban csak annyi az esély, mint arra, hogy Görény a 75 forintjából inkább megvegye az 50 forintos kisfröccsöt, ahelyett, hogy meghívatná magát egy 100 forintos nagyra[2].
Maga a dal idén májusban született, bár a szöveg jó része már 2009 őszén kész volt. A monoton gitáralap memorizálására a zenekar az "oppidum-oppidum-oppi-dum-dum-dum" rigmust elevenítette fel, amit még sok évvel ezelőtt, egy, a kelták történetét viccesen elmesélő könyvben olvasott (oppidumnak a kelták erődített településeit nevezzük). Ez alakul át a szólóban rövid időre a Deep Purple koncertek közönsége által szívesen skandált Black Night ismert gitár riffjévé. 
Az Ostermayer utca a mosoni piac felől. A zenekar egyik tagja szerint egyértelműen az utca bal, míg másik tagja szerint a jobb oldalán lenne a bebop pincebár.
Ostermayer Bebop Bár
Ha eleget lógtál a Biczónál[3],
ha unod az Englert[4], a Diófát[5],
ott az Ostermayer Bebop Bár!
- Ha megszólal az altszax, hallhatsz jó muzsikát!
Djangót húz a Czyncz Jani[6],
Dizzyt fúj a Hatos Feri[7].
Próbáld a ritmust tartani,
- megreped a levegő, a bőgőt a Tibi[8] veri!
Jön a Nyest, jön a Nyuszt[9], jön a H-Teri[10],
a kávét benzedrinnel[11] kedveli.
A Göri[12] minden pénzét elveri,
- mire megszólal a Salt Peanuts, csak 75 forintja marad!
A napszak itt senkit sem izgat,
a Robi a pultnál egy buszról sztorizgat[13].
Közben Darnózseli szépére kacsintgat,
- de vigyázz Robi, olyan asszony, mint a muter, alig akad!
Az Ostermayer Bebop Bár,
ott a Csirke Parker[14] menő, meg a Jávor Pál[15].
Lehet-e bármi is felemelőbb annál,
- mint egy belmosoni bebop klubban nézni, hogy pusztul a világ[16]?
[1] Julio Cortázar Az üldöző című remek novellájában egy Bruno nevű Jazz-kritikus szemszögéből mutatja be Charlie Parker, az altszaxofonos bebopisten utolsó napjait, akit a műben Johnny Carternek hívnak.
[2] Egy időben ez volt Görény kedvenc mentsége (pontosabban: nyilván ma is ez a kedvenc mentsége, bármilyen, Istentől elhagyott helyen is találja őt éppen ez a bejegyzés), mondván, csak 75 forintja van, azaz nem tud még egy nagyfröccsöt venni, és ezért meg kell őt hívni. Persze, ihatna kicsit is, de azt valószínűleg sértésként élné meg. Arcátlan, és bicskanyitogató egy érv, de vitatkozni sem lehet vele. Hisz ott van a kezében, mutatja: csak 75 forintja van. Nesze Görény, egészségedre.
[3] A mosoni Duna-part legismertebb és legkedveltebb kocsmája. Ami Mosonban egyszer megesett, azt mind meg lehet tudni a Biczónál, bár, mióta Biczó Imre, az alapító bérbe adta, már nem olyan, mint azokban az időkben, amikor a zenekar egyik tagja itt töltötte gyermekkorát.
[4] Moson egyik rejtett zugában, a Duna-part mentén fekvő Rudolf-ligetben levő szálloda és kocsma. Nevét Engler Péterről, az alapítóról kapta. Híres volt a kertjében található életveszélyes de mégis csodálatos hajóhintáiról.
[5] Vén Diófa: viszonylag nagyobb területű kocsma nem messze a Biczótól, az Aranyossziget és a Duna utca sarkán. Két évvel ezelőtt leégett, a zenekar nem járt ott azóta.
[6] Egy nagyszerű fickó, a mosoni Dean Moriarty. Cigány származású, belga (nem tudni, hogy vallon, vagy flamand-e) eredetű vezetéknévvel: ennyi már bőven elég volt a szövegírónak, hogy a Belgiumban született zseniális cigány jazzgitáros dalát húzassa el vele.
[7] Zöldségmogul és fúvószenész a Kühne-gyár zenekarában: ennyi már bőven elég volt a szövegírónak, hogy a legzseniálisabb bebop-trombitás, Dizzy Gillespie dalát fúvassa el vele.
[8] Tibi, a zenekar által még a gimnáziumi buszozások idején megkedvelt mindig szomorú, hirtelen beszédű, karvalyarcú buszsofőr, aki igazán talán csak ebben a jelleméhez nagyon is illő hangszer pengetésében tud megfeledkezni gondjáról-bajáról.
[9] Nyest és Nyuszt: száz százalékig kitalált mosoni karakterek, amolyan töltelékfigurák, valódi egyéniség nélkül. Nevüket természetesen az errefelé bő kézzel osztogatott kisállat-becenévadás hagyományának köszönhetik. Lényegében véve olyanok, mint Lenny és Carl a Simpson-családban, csak együtt fordulnak elő.
[10] Hugyos Teri, egy csenevész szentasszony, egyike a nagy mosoni feltámadóknak. Valamikor állítólag Darnózseli (vaskos jellemű lányairól ismert szigetközi falu) szépe is volt, tehát ő az, akire Robi a negyedik versszakban kacsintgat.
[11] Amfetamin tartalmú élénkítő gyógyszer, a mindig éjszakázó zenészek számára ez volt a korszak slágerdrogja.
[13] Robi, azaz a Magdi néni fia: az ötvenes évei közepén járó örökgyermek-figura. Lényegében egy mosonmagyaróvári (pontosabban: Mofém-telepi) Ignatius Reilly (a Tökfilkók szövetsége című regény – a világ legviccesebb regénye – főszereplője, egy anyjánál élő élhetetlen, túlképzett, nagy termetű alak). Erre utal a buszról sztorizgatás felemlegetése is: Ignatius életének egyik legrettenetesebb élménye volt, amikor szülővárosából, New Orleansból el kellett buszoznia a körülbelül 120 kilométerre fekvő Baton Rouge-ba: „Persze a legrosszabb egy Greyhound panorámabusz emeletén utazni. Olyan magasan. Emlékszel, mikor egy olyannal utaztam Baton Rouge-na? Többször is hánytam. A sofőr kénytelen volt valahol az ingoványon megállni, hogy én kiszálljak és sétáljak egyet. (…) Már az is megrémít, ha New Orleanst el kell hagynom. A város határán kívül már a vaksötét, hamisítatlan pusztaság kezdődik.” Ezt a buszsztorit Ignatius a regény első fejezetében, az Éjszaka Örömei sztriptízbár pultjánál négyszer is elmeséli. Ha még teljesebbé akarnánk tenni az analógiát, akkor akár azt is mondhatnánk, hogy Magdi néni fia egy Óvárról Jánossomorjára (a magyar Baton Rouge-ba) tartó buszozás megrázó tapasztalatit regéli el.
[14] Charlie Parker beceneve „Yardbird”, azaz „Csirke” volt, egyesek szerint csirkék iránti rajongása miatt (egyszer vissza akart menni egy elütött csirkéért, hogy megfőzzék), bár ő mindezt a Charlie torzulásaként vezette le (Charlie->Yarlie->Yarl->Yard->Yardbird). Minden esetre a Yardbird is leegyszerűsödött „Bird”-dé, és ez lett a legismertebb beceneve.
[15] Jávor Pál lényegében csak a negyvenes évek miatt került a szövegbe, na meg ezért a csodálatos nóta-performanszáért (5:16-tól 7:26-ig), ami döntő hatást gyakorolt a zenei fejlődésünkre.
[16] „Pusztul a világ”: egy háromszor ismétlődő, szállóigeszerű mondat a bebop-korszak legismertebb regényében, az Útonban. Pontosabban Bartos Tibor fordításában, ugyanis az eredeti szöveghelyeken az „everything was dead”, „everything fell apart in me”, és az „everything was up, the jig and all” kifejezések fordulnak elő.
