Ötvenedik bejegyzésünk egy legenda kiigazítása, avagy továbbírása. Pár éve kihalásztak egy hajléktalant a Malom-ági Lajtából, az öccse rendőr, ő találja meg, a Kör büfében[1] meg a Betérőben azt mondják, megölték, két román volt. Másnap felboncolják, és kiderül, természetes úton halt meg, szívroham: a koszorúere olyan volt, mint a kő, kalapáccsal kellett feltörni. A halála napján saját felelősségére jött ki a kórházból, a folyó partján aztán elfeküdt végleg, a városközpontnál begurult a folyóba, de nem volt a tüdejében a víz. Ezt maga az öccse mesélte, aki ma kocsmát visz, nemrégiben felléptünk nála, neki ajánlottuk a bátyjáról szóló dalunkat, amiből egy szó sem igaz. Azt is elmesélte, hogy Manó (mert róla van szó, természetesen), balhés, refes[2] gyerek volt, este nyolc után otthon kellett maradnia. Ezt elég sokszor elmulasztotta, és elég sokszor az őrsön éjszakázott. Meg lopott is, ezt-azt, szenet a Futura mögötti tüzépről, amit az öccs azonnal vissza is vitetett vele, de ha mégis lecsukták (a városi rendőrkapitányságon máig kint van a fényképe fiatal és idős korából, okulásul, hogy mit tesz az emberrel a pia és az utca), szabadulása után első útja a mosoni plébániára vezetett, mert úgy tudta, itt pénzt adnak a frissen kikerülteknek, de csak élelmiszert, konzerveket kapott, neki meg az nem kellett, szinte verekedett a plébániás hölggyel. És ha valaki ruhát, csomagot adott neki, első dolga volt eladni, így lehetett akkoriban áron alul pulóverekhez, katonai öltözetekhez jutni a mosoni kocsmákban. Amikor még kőművesként dolgozott, rendesen legénykedett is: szétvágta a tenyerét egy csónakházi fémasztalon, mondván, ő át tudja ütni a késével. De aztán, ahogy stabilan kiköltözött az utcára, szinte halhatatlan lett: volt, hogy kamion ütötte el, repült vagy húsz métert, utána felállt, és néhány törött bordával elsétált. Legendás mondása: „ha nem sebes a pofám, nem is érzem jól magam.” És persze kukázott, nagybátyámnak egyszer gitárt is szerzett a mosoni temető mellől, viszont az érte ígért fröcsiért végül elfelejtett elmenni a Biczóhoz. Telente a szemetüket levivő tisztes városlakókat rémisztette halálra, amikor kikukucskált a kellemesen meleg műanyag konténerből. És hogy egy utolsó döfést adjunk a Dobrádi Manó balladája igazságértékének: 2005-ben, első halála alkalmával nem is ipari szeszt ivott, hanem üvegfolyósítót. De mindezek ellenére nem áll szándékunkban módosítani a dal szövegén, egy történet teljesen igaz úgysem lehet soha, és valószínűleg a szöveg minősége is romlana. Viszont ha már a dalszöveg nem változik, legalább a zene legyen más: feltöltöttem a dal legutóbbi koncertünkön elhangozott új, yee haw-verzióját, a zenekar legújabb barátjával, a bendzsóval.

PS: Csak most, évekkel a Manó-dal megírása után eszméltem rá, hogy Dobrádi Manó gyerekkoromban egy ideig a szomszédom volt, az anyjával, Gizivel lakott a Mosoni-Duna partjáról induló Fatelep utcában. Utánuk mi költöztünk át abba a házba, mivel az bizonyos kapcsolatok révén szintén a tágabb családunkhoz tartozott. Így került Manó újra az utcára, és így jutott nekünk lakóhely további egy évig. Tehát én magam is része lettem a Manó-legendának, de ez talán még annyira sem hálás szerep, mint Robert Fordnak lenni a Jesse James-dalban.