„...Mi sem természetesebb, mint elgondolni, hogy az ember, belefáradva a szavakba, és torkig az idők fecsegésével, egyszer majd megvonja a dolgoktól nevüket, és a magáéval együtt nagy autodaféra veti őket, ahol a reményei is füstbe mennek. Mind e végső példakép felé rohanunk, a néma és meztelen ember felé.” (Emile Cioran: A hanyatlás arcai)

Ezt is megéltük: két évvel ezelőtt rögzítettük (és fejeztük be) első saját számunkat, A Teréz körúti Kutyaembert, amiből az is következik, hogy ma két éves az Echo Off zenekar. Hogy mit értünk el ez alatt a két év alatt? Semmit. Írtunk egy rakás bejegyzést a saját dalainkról. És ki olvassa ezeket? Senki. Talán nem is olyan fontos, hogy olvassa-e valaki, mert a lényeg, hogy ezek a dolgok valahová le legyenek írva, azaz nem kell újra és újra elmesélni őket, és ami még ennél is jobb, emlékezni sem kell rájuk, ha nem muszáj. Egyszóval, jöjjön a következő írás a sorban, ami a mosoni mitológia egyik legtiszteletreméltóbb karakteréről, a Gondűző farmerkabátos márványoszlopáról, Leviről, az utolsó igazi sztoikusról szól. És most itt a halálfélelmet megvető, antik sztoicizmusról beszélünk, amihez képest Justus Lipsius már csak egy puhány konvertita. De tegyük fel, hogy ez a derék ember, aki hallgatagon, kétdecijét kortyolgatva, szűk családja társaságában (mert míg mások általában azért menekülnek a kocsmába, hogy ne kelljen otthon lenniük, ő megteheti, hogy mintegy instant módon oda vigye magával az otthon és a család melegét, ahová csak akarja) üldögél, egyszer csak az asztalra csap, és kitör belőle minden, aminek eddig józan önmérséklete az útját állta. Nem söpri félre többé a világ gonosz csúfoldódását, hanem egyenesen nekimegy, és ha kell, darabjaira zúzza. Kicsi az esélye, hogy ez megtörténjen, de ha mégis így lenne, az olyan apokaliptikus módon zajlana, ahogy azt ebben a dalban festi le régi ismerősünk, Hermelin egy meg nem nevezett ivócimborája. A dal ötlete egyébként annak az egyszerű véletlennek köszönhető, hogy a gát szó angolul levee, és Kansas Joe McCoy feleségével, a bluesénekesnő Memphis Minnievel 1929-ben írt egy dalt a nagy 1927-es Mississippi-árvízről, melynek a When the Levee Breaks címet adták. Innen már csak egy lépés a gát lecserélése az igazi Levire (akit valójában persze nem így hívnak, csupán hasonlít Levente Péterre), de azért egy gátszakadásra is történik utalás az utolsó versszakban. Ajánlom még a dal ismertebb változatát a Led Zeppelintől (bár nem vagyok egy Zeppelin-filológus, de szerintem a legjobb számuk), valamint Bob Dylantől (The Levee’ Gonna Break), aki 2006-os albumán dolgozta fel azt. 

Mikor a Levi megtörik

Szakadék hasad
a kocsmapult alatt.
És aki még üvöltött,
már az is csendben van.
Addigra már minden
lakás árát elverik.
Minden haver lerobban,
és megmérettetik.
És kemény lesz a szíve,
hidd el nekem Hermelin…
- Mikor a Levi megtörik.
- Mikor a Levi megtörik.

Menekülj, ember,
kövesd a varjakat.
Nem jut annak kegyelem,
aki a városban marad.
Csak döghalál és rettegés
és árvíz jár nekik.
A panelházak tetején,
a kutyaistent[1] éltetik.
És nem hiszem, hogy marad még
mit innunk, Hermelin…
- Mikor a Levi megtörik.
- Mikor a Levi megtörik.

Azután elé áll,
pár régi cimbora.
"Levi pajtás, elég volt,
hadd kísérjünk haza."
Csak rájuk néz, és annyit mond:
"nincs többé olyan.
Nincs otthonom, nincs nevem,
a szavaknak vége van."
És minden romlott bort visszaköp,
hidd el nekem Hermelin…
- Mikor a Levi megtörik.
- Mikor a Levl megtörik.

Egyedül vagyunk,
ellenség a külvilág.
De ki maradna ugyanaz,
mikor átrobban a gát.
Majd végignéz a városon,
és kihúzza magát.
És nem marad más utána,
csak egy kék farmerkabát.
És tudom, egy körrel jövök még,
megadom majd, Hermelin…
- Mikor a Levi megtörik.
- Mikor a Levl megtörik.