Vannak azok a zenészek, akik rendkívül tehetségesek, de nem tudják eladni magukat. Belőlük lesznek a kult-hősök. Őket a kritikai elismertség és a viszonylag kicsi, de annál elhivatottabb rajongótábor jellemzi. Ilyen például Warren Zevon vagy Townes Van Zandt. Aztán vannak azok, akik tehetségesek is, és el is tudják adni magukat, vagy csak jókor voltak jó helyen (pl. Bob Dylan, Steve Earle). Aztán persze vannak olyanok, akikbe nagyon kevés tehetség szorult (ha szorult ugyan egyáltalán), de kiválóan el tudják hitetni, hogy korszakos zsenik. (Ha valaki igazán ügyes, még Kossuth-díjat is képes kieszközölni „művészi életútja elismeréseként”!)

Hatalmas, jámbor lények népesítették be egykor a Dunát, mint valami úszó dunyhák a víz alatt… És ki ne szeretné megpillantani egyszer újra a vizát, a magyar bálnát? Ez akár meg is történhet, hiszen nemrégiben belefogtak a visszatelepítésébe a Duna magyarországi szakaszán. Na de mostantól az Echo Off is kiveszi a részét ennek a Jeremy Wade („biológus és extrém horgász” – nem ez minden idők legmenőbb névjegykártya-szövege?) műsorába kívánkozó óráshalnak a népszerűsítéséből: bár már szerepeltek vizák az egyik szövegünkben, ezúttal saját dalt is kaptak. Persze azért ez a májusban íródott nóta nem egy amolyan búvárzsebkönyv-bejegyzés, sokkal inkább a szörnyű titkokkal és képzelgésekkel teli régi tengerésznóták folyóparti, szigetközi örököse kíván lenni. A megírásánál nagyjából az volt a célom, hogy megjelenjen a hangzásban valami olyasmi érzés, mint amikor belenézünk egy zavaros kovászos uborkás üvegbe. Végülis egy rendhagyó, bendzsós dal lett az eredmény, és nem biztos, hogy valaha is készítünk még ehhez hasonlót.

Lenn a vizák közt

Nem marad pénz, csak falevél,
lesüllyed az olvadt hóban.
Csillog a napfény a tetején,
de zöld lesz lenn a folyóban.
- De lenn a vizák közt jó lesz majd,
heverünk az iszap melegében!
Lenn a vizák közt elleszünk majd,
én meg a kis feleségem.

A vízpart sötétségbe merül,
de sötétebbek az álmok.
Közöttük bűnösen, egyedül,
gumicsizmában járok.
- Minden könyvem tiszta iszap,
Fotelom uszadéktól bűzlik.
Egy sikló alszik a hónom alatt,
és végre a Nap feltűnik.

A nagyház a banké papíron,
a kisházat kirabolták.
De a nádkunyhómban kibírom,
míg újra felúszol hozzám.
- Egy dunsztos üvegben alszunk majd,
mint a kovászos uborkák!
De hol van a csónak, hol, hol, hol…
indulni kéne már!

A táplim úgyis kidobom,
nem fogok mást, csak békát.
Zakóm a vízben kimosom,
odaúsznak a szárcsafiókák.
- Felhajtom zavaros boromat,
s vele néhány szúnyoglárvát.
Ha kikelnek, a vérem talán leapad,
mert rögtön a szívemből szívják.

Folyton a sodrást figyelem,
meg a harcsák súlyos hátát.
Élünk majd pontyon, keszegen,
nyálkás kő lesz a párnánk.
- Mert lenn a vizák közt áll az idő,
a hínár zöld takarót font.
Lenn a vizák közt nincs levegő,
nincsen levegő, nincsen gond!

John Brown című, 1962-es dalában Dylan a háború értelmetlenségét egy anya-fiú kapcsolaton keresztül mutatja be, mellyel régi hagyományhoz nyúl vissza, elég csak a Mrs. McGrath című ír népdalra gondolni (ennek egyik hasonlóan erőteljes változata a My Son John címmel ismert tengerésznóta). A címszereplő nevén keresztül ugyanakkor az amerikai polgárháború legnépszerűbb masírozó-dala, a John Brown’s Body is felidéződik (ami valószínűleg az abolicionizmus Dózsa Györgyéről[1] szól, de az is lehet, hogy csak egy névrokonáról). Ráadásul ez az első magyar nyelvű Bob Dylan-feldolgozásunk, méghozzá jó kis régimódi dúdolással a végén (a magyar fordítás szövege a Dylan 70. születésnapjára készített bejegyzésünkben olvasható).

Az ördögkakas idén január végén/február elején íródott, és nyugodtan kijelenthetjük, hogy teljesen kívül esik az oda-vissza utalásokkal teletűzdelt tipikus szövegeink világán (az egyetlen kivétel talán a gyárbeli kombájn-szerelés, ami természetesen a Mosonban álló 155 éves Kühne Mezőgépgyárra utal), hiszen lényegében nem más, mint egy Magyar népmesék-jellegű csodatévő állat”-történet (ha jól gondolom, Vlagyimir Proppnál ez a 14. mesebeli funkció), ami egyúttal a mi Roland the Headless Thompson Gunnerünk. Az alapélményt a szövegíró gyerekkori találkozása képezi egy elpusztíthatatlan, megbabonázva szaladó fejetlen kakassal, régi házuk lejtős udvarán. Szokás szerint következzen tehát először a dalszöveg, majd legalul maga a dal:









Az ördögkakas

Nagyapám minden vasárnap
elmesélte ugyanazt:
hogy egyszer, gyerekkorában
meg akartak főzni egy kakast.

Ánnie néném már lenyakazta,
és a forró víznél őrködött,
bele is rakta, hogy megkopassza,
de a kondérban meglátta az ördögöt.

És akkor a kakas kiugrott,
s a kerti kút felé elszaladt.
De ott éppen nagyapámba botlott,
mire rekedt hangján dalra fakadt:

Nincs fejem, alig van tollam,
hadd ugorjak be a kútba!
Nem bánod meg, hogyha elengedsz,
visszajövök még!
Nincs fejem, alig van tollam,
odalent várnak már rám,
a bajban, ígérem visszajövök,
kisegítelek én!

Lakodalom készült, elteltek az évek,
senki sem hitte már az ördögkakast.
Nagyanyám sírt, a nagy szegénységben,
a vendégeknek étel sem akadt.

De mesélik, a kút felbugyogott:
répa, hús és zsír mindenfelé…
Nyolcszáz tányér húsleves fogyott,
a csontokból hegy nőtt a ház elé.

Évek múlva, háborús időben,
nagyapám megint szorítóba jutott.
De valami ott énekelt a levegőben,
és minden orosz golyót elkapott:

Nincs fejem, alig van tollam
Elfagy a csontom, a bőröm!
Az ólmot az égen szétkaparom,
Egy se talál el.
Nincs fejem, alig van tollam,
messze van innen a házad,
de megígérem, hogy megmenekülsz,
szökj el az éjjel!

Fáradtan, de épségben tért haza,
és még sok csodás dolgot megélt.
A gyárban szerelt, a kombájn alatt,
mikor hallotta, hogy megreccsen a gép.

Ám kiékelte egy sarkantyús madárláb,
és nagyapám a dőlő gép alól kitért.
Csak leporolta a gyári kabátját,
és utána még vagy hatvan évig élt.

Mikor eltemettük nagyapám a télen,
sokan azt mondták, csak a szél söpör.
De esküszöm, én hallani véltem,
hogy egy daltól visszhangzik a sírgödör:

Nincs fejem, alig van tollam,
testvér, ennyi az élet,
a földbe most én is visszamegyek,
vár a mulatság.
Nincs fejem, alig van tollam,
a vendégem vagy a háznál!
Száz csibe táncol a kertem alatt,
csak induljunk már!

Mint azt az előző bejegyzésben megígértük, nyolc új számunk várakozik, hogy megjelenhessen a világhálón. Ezek közül az egyik a most tárgyalandó Kis titok.

Nem tagadom, a dallam nagy részét Steve Earle Tom Ames' Prayer c. számából vettem kölcsön. Remélem, mint tapasztalt folkzenész ezt a gesztust a tisztelet jeleként értelmezi és nem plágiumként, mert engem egyértelműen az előbbi vezérelt. (Pláne, hogy ez bevett gyakorlat a folkzenében, például az azóta számtalanszor feldolgozott és plagizált Bob Dylan is sokat „merített” [hogy ezt a posztmodern kifejezést használjam a kevésbé finomkodó „görénykedés” helyett] innen-onnan. Elég csak megemlítenünk a Don’t Think Twice, It’s Alright-ot, ahol nem csak a dallamot, hanem egyes sorokat is átvett Paul Clayton „Who's Goin' to Buy You Ribbons When I'm Gone” c. számából.)
Szóval Steve, ez nem lopás, hanem tisztelgés.
A dalban az elbeszélő egy középkorú kocsmalátogató, akit hazafelé menet elgázol két, éppen veszekedő fiatal, akik azonban a közös titok hatására nemcsak kibékülnek, de még közelebb is kerülnek egymáshoz.

Kis titok

A kocsmapultnál állok,
a Józsi mellettem,
lenéztem és egy hányásfoltot
láttam az ingemen.

Mondom, „Józsi, a faszomba,
nekem mára ennyi elég volt:
ideje már hazamennem,
a panelba az asszonyho’.

Kiléptem hát az utcára,
a metsző hidegben.
A kezem bágyadtan kotorászott,
ahogy cigit kerestem.

Megtaláltam, és egyet végre
a számba helyeztem.
Lehet, a füsttől nem vettem észre,
hogy egy autó közelgett.

Élőként az volt talán,
az utolsó emlékem,
hogy a hideg betonon véresre
zúzom a fejem.

Egy srác meg egy csaj állt fölöttem,
mindkettő megszeppent.
De aztán a srác vonszolni kezdett,
és a csomagtartóba tett.

Hirtelen mindent tudtam róluk,
az összes titkukat.
Például az előbb veszekedtek, mert
a srácnak viszonya van. 

De most néma csendben ültek,
egymás kezét fogták,
amikor az autó,
az erdőben megállt. 

Egy kerti lapáttal gödröt ástak,
(amit az avar rejt majd el).
Egymást szorosan átölelve,
búcsúztattak el.

Mondom, óvatosan fiatalok,
sok lesz ez egy halottnak.
De ezeknek aztán beszélhettem -
a sírom fölött smároltak.

Nincsen ébrenlét alvás nélkül, nincsen szöveg megszakítás nélkül, és nincsen Echo Off-blog hosszabb-rövidebb kihagyások nélkül. Utoljára márciusban jelentkeztünk új, saját számmal, ami miatt komolyan rosszul érezzük magunkat, de most büszkén jelenthetjük be, hogy a maival együtt nyolc vadonatúj produkció várakozik a talonban, és ki tudja, mennyi lesz még!

A Görény, hova rohannál? már a második dalunk, aminek főszereplője ez az időközben egyre legendásabbá váló tolvaj-vagabund, akinek fejére ezúttal egy háborgó város hív halálos ítéletet. És bizony, abban talán még Deputy U.S. Marshall Raylan Givens is egyetértene velem, hogy a címszereplő felkötése aztán igazán egy justified tett lenne. A dalt 2010 utolsó napján kezdtem el írni, miután meghallgattam a Johnny Cash első posztumusz American-albumán (American V: A Hundred Highways) található Gods Gonna Cut You Down című tradicionális vallásos folk-himnuszt.  Lehengerlő és félelmetes dal ez, főleg az ő előadásában: akkor és ott úgy tűnt, hogy érdemes lenne a dallamot, a strófaszerkezetet és a szöveg hangulatát megtartva (tehát csöppet sem eredeti módon) az egészet átgörényesíteni, és kicserélni az isteni igazságszolgáltatást a világira. A dalt aztán a tavaszi „Bugrisdalok” koncertünk záródarabjaként mutattuk be (a nyitószám az eredeti változat volt).

Görény, hova rohannál?

Görény, hova rohannál?
Görény, hova rohannál?
Görény, hova rohannál?
- Előbb-utóbb neked kötél jár.
- Előbb-utóbb neked kötél jár.

Amikor a vármegye kiad,
talán akad olyan, aki megsirat,
majd a Robi, vagy a Teri, vagy a Hermelin…
- Mert előbb-utóbb neked kötél jár.
- Előbb-utóbb neked kötél jár.

Mész a folyókon át, mész a mocsáron át,
ne reméld, hogy itt nem találnak rád.
A vaddisznók közt sem tűnhetsz el,
még akkor sem ha magad is vadkan leszel.

A piactér bűzlik, a város vedel,
de a papnak ilyenkor is dolgozni kell.
Majd hallod még, a templom zenél neked,
mikor fehérbe fordul a tekinteted!

Görény, hova rohannál?
Görény, hova rohannál?
Görény, hova rohannál?
- Előbb-utóbb neked kötél jár.
- Előbb-utóbb neked kötél jár.

Amikor a vármegye kiad,
talán akad olyan, aki megsirat,
majd a Robi, vagy a Teri, vagy a Hermelin…
- Mert előbb-utóbb neked kötél jár.
- Előbb-utóbb neked kötél jár.

Eső jön aztán, és erős vihar,
odalent téged ez már nem zavar.
De felbukkan a neved, a híred megmarad,
mikor mozgolódni kezdenek az apróvadak.

Görény, hova rohannál?
Görény, hova rohannál?
Görény, hova rohannál?
- Az egész város a tiéd már.
- Az egész város a tiéd már.

Amikor a vármegye kiad,
talán akad olyan, aki megsirat,
majd a Robi, vagy a Teri, vagy a Hermelin…
- Az egész város a tiéd már.
- Az egész város a tiéd már.
- Az egész város a tiéd már.

Elérkezett május 24-e! Ez a nap mindig kitüntetett figyelmet kap az Echo Off tagjaitól, ugyanis a mesterségünk feltalálója (ahogy Warren Zevon nevezte a par excellence singer-songwritert, Bob Dylant) ezen a napon ünnepli születésnapját. Egy időben úgy köszöntöttem, hogy egész nap csak Dylan-számokat hallgattam, de mivel már itt van ez a blog, ennél valamivel web 2.0-ősebb megoldást eszeltünk ki.
Mivel Robert Dylan kereken ma hetven éves (persze egyesek szerint már valamikor a nyolcvanas években meghalt, és azóta csak különféle Dylan-hasonmások járják a világot. Gondolom ezen elméletek szerint az alteregókat is a CIA irányítja, csakúgy, mint magát az eredetit még a hetvenes években.), ezért hét fordítással készültünk, mintegy szimbolizálva a hét dekádot.
„Nem hinném, hogy kellene még mit mondanom”, legfeljebb annyit, hogy: boldog születésnapod, Bob!
(Az első két szám TomTheTrain, a következő négy WeakCoffeeJohn fordítása. Az utolsó pedig közös munka eredménye.)

Frissítés: a poszt publikálása óta újra elérhető jó néhány Dylan-dal (ha jól sejtem, az egyik álneve kínálta jogi rést kihasználva) a Youtube-on, így a fordításainkhoz is tudunk most már felvételeket mutatni: Standing In The Doorway; North Country Blues; Moonshiner; I Want You; John Brown; Pledging my Time; One Too Many Mornings. 

1. Az ajtóban (Standing In The Doorway, 1997)

Nyári éjszaka van, és csak ténfergek,
valahol egy wurlitzer dorombol.
Tegnap még száguldott az egész világ,
de most minden lelassul.
Sehová sem mehetek,
már semmit sem tehetek.
Nem tudom, ha most találkoznánk, ölnélek, vagy ölelnélek,
neked már mindegy is, alighanem.
Itt hagytál, és csak sírtam az ajtóban.
Nincs már miért hazamennem.

Nézem, ahogy a csillagok vöröslenek,
ettől az ócska lámpától meg fáj a fejem.
A nevetéstől tudom, ha lehet, talán még
ennél is szomorúbb leszek.
A gitárom színe, mint az avar.
A hamutartóban leég a szivar.
A szerelmünk árnya, még mindig itt lebeg,
talán végleg itt maradt?
De itt hagytál, és csak sírtam az ajtóban.
A telihold alatt.

Talán elkapnak, vagy talán mégsem,
de biztos, hogy nem ma és nem itt.
Tudom, hogy a megváltás már közel,
de vannak dolgok, amiket nem mondhatok el.
A vonatom az éjbe tart.
A hidegvérem sosem zavart.
Őrültség lenne, ha visszafogadnálak,
De csak erre gondolok, amióta
itt hagytál, és csak sírtam az ajtóban.
Mint egy idióta.

Már az utolsó napsugár is lebukott,
haver, egy kis pihenés belefér.
Hallom, ahogy a közelben harangok zúgnak,
bár tudnám, hogy kiért!
Tudom, már nem nyerhetek,
de nem adhatom fel sosem.
Múlt éjjel egy idegennel táncoltam,
de képzeld, semmit sem jelentett.
Mert itt hagytál, és csak sírtam az ajtóban.
És a nap megfeketedett.

Eszek, ha éhes vagyok, iszok, ha szomjas:
egy nyitott könyv az életem.
És ha az arcomról majd leszárad a hús,
tudom, valakit ez is érdekel.
Nincs annál értékesebb,
ha van valaki, aki szeret.
Nem hinném, hogy kellene még mit mondanom,
magyaráznom, értékelnem.
Itt hagytál, és csak sírok az ajtóban.
Amíg a bánat el nem temet.

2. Északi vidék blues (North Country Blues, 1963)

Halljátok a dalt egy vidékről, ahol
bőséggel van még a földben vasérc.
De már csak pár öreg ténfereg az üres utcákon,
mint néhány kósza lidérc,

A gyerekeimmel már a város északi felén élünk
de én sokkal messzebb születtem,
még gyerek voltam, mikor az anyám beteg lett,
ezért a bátyám nevelt fel.

A bányában mindig lázas munka folyt,
és csak váltotta egymást a sok évszak,
aztán – miként az apám – a bátyám sem jött haza,
hiába telt le a műszak.

Az ablakban vártam, hogy elmúljon a tél,
de a barátaim nem hagytak el.
Tavasz lett és az iskolából kilépve
egyből férjhez mentem.

Csak teltek az évek és jól ment a sorunk,
a pénzből mindenre futotta.
De mire a harmadik gyerekünk megszületett,
fele annyi lett csak a munka.

Aztán nem lett semmi sem és a tárnák bezártak,
A levegő szinte megfagyott.
Aztán jött egy városi, aki szerint
az egész bányaipar halott.

Mert errefelé drágább a bér,
ennyiért nem éri meg a vállalatnak.
Sokkal olcsóbb lent Peruban, ahol
a bányászok éhbérért dolgoznak.

Szóval a bánya bezárt és a vasérc meg
a föld gyomrában rohad.
A levegő nehéz az italtól, és csak ébren fekszek,
amíg meg nem virrad.

Csak álltam az ablaknál és figyeltem ahogy,
már megint magában beszél.
Aztán egy reggel üres volt az ágya és
a három gyerekkel itt maradtam én.

Elmúlt a nyár, a föld egyre fagyosabb,
alig lehet már mit enni.
A gyerekek felnőnek, és itt hagynak majd ők is,
mert nem tartja itt őket semmi.

3. Te kellesz (I Want You, 1966)

A rossz sírásó felsóhajt,
egy zokogó ember vurstlit hajt,
az ezüst szaxofonok mind azt mondják,
hagyjalak.
Repedt harangok, elnyűtt kürtök,
gúnnyal a képembe bömböltök,
de úgy éljek, hogy elveszítenem
téged nem szabad.

Te kellesz, te kellesz,
te kellesz, ó, szörnyű ez.
Szivi, te kellesz!

A részeg politikus felugrál,
az anyaszemtől könnyes utcán,
és a megváltók is várnak rád, akik
korán lefekszenek.
Én meg arra várok, hogy szóljanak,
mikor felhajtom a széttört poharam,
és megkérjenek, tárjam szét
a kaput neked.

Te kellesz, te kellesz,
te kellesz, ó, szörnyű ez.
Szivi, te kellesz!

- Az összes apám elbukott,
ők nem adtak a nagy szerelemre.
És az összes lányuk kidobott,
mert nem nagyon gondoltam erre… -

És a Pikk királynő visszavár,
beszél majd velem az a szobalány,
aki tudja, hogy nem félek már
ránézni sem.
Ő mindig nagyon jó hozzám,
És nincs olyan, amit meg nem lát,
tudja, hol lennék inkább,
de nem számít nekem.

Te kellesz, te kellesz,
te kellesz, ó, szörnyű ez.
Szivi, te kellesz!

Táncosod a kínai zakóban,
míg beszélt, a sípját elcsórtam,
mondhatni elég gorombán bántam,
vele, ugye?
De megtettem, mert hazudott,
és téged is mindennel áltatott,
na meg az idő is neki dolgozott,
És azért, mert te…

Te kellesz, te kellesz,
igen, te kellesz, ó, szörnyű ez.
Szivi, te kellesz!

4. Iszákos (Moonshiner, 1962)

Iszákos lettem s elszállt,
tizenhét hosszú év,
a pénzem rég elvertem,
sörért és whiskyért.
Megbújok egy lyukban,
és csak ülök egymagam,
és ha a whisky nem nyír ki,
nem tudom, mi marad.

A kocsmába eljárok,
és a srácokkal vedelek,
lányok, így nem látjátok,
mi pénz az, mit lenyelek.
Ó, édes, kicsi lányok,
csak lennétek az enyém,
a szátok olyan édes,
mint a csepp a pohár fenekén.

Ha éhezem, adj ennem,
itass, ha kiszáradok,
egy dollárt, ha semmim sincsen,
hitet, mikor meghalok.
A világ csak egy üveg,
egy korty az életünk,
és ha azt is kiittuk,
francot sem ér nekünk.

5. John Brown (John Brown, 1962)

John Brown csak egy srác volt, aki harcolni indult,
az anyukája büszkén figyelte!
A zubbonyában állt, szépen kihúzta magát,
az anyja lám nem csalódott benne.

John, te fess gyerek, látod, jól neveltelek,
írd meg majd, milyen jó lövő lettél!
Minden parancsot tarts be, szedj sok kitüntetést össze,
kirakjuk őket a falra, ha megjöttél.”

Mikor a vonat otthagyta, felkiáltott John anyja,
és az összes szomszédot végigjárta.
„Az én fiam megy ott, katonává lett bizony”,
ügyelt rá, hogy mindenki felfogja.

Megjött a levél, amire várt, arcán nagy mosoly bujkált,
egyből áthívta a szomszéd lakót.
Dicsérte a fiát, és a szép, új zubbonyát,
na meg a jó kis régimódi háborút.

De aztán több levél nem jött, hosszú ideig egy sem jött,
mire hoztak egyet, eltelt majd’ egy év.
Azt írta benne, gyere a vasútra sietve,
fiad a harctérről most hazatér.

Rögtön odarohant, és kereste boldogan,
de sehol sem látta a kisfiát.
Mikor mindenki eltűnt, látta, hogy végig hátul ült,
de nem akarta elhinni, amit lát.

A karja szétrobbant, az arca véres rongyokban,
a hátára fémrúd volt illesztve.
Csak lassan sóhajtott, valami túlvilági hangon,
az anyja először fel sem ismerte.

„Ó, drága életem, mondd el mit tettek veled,
kérlek, meséld el nekem az egészet!”
John felelni próbált, de az ajka lassan járt,
az anyja inkább másfelé nézett.

„Csak emlékezz arra, mikor kimentem a frontra
Biztattál, hogy milyen jól teszem.
De te itthon maradtál, büszke anyát játszottál,
így hogy érthetnéd, mi történt velem.

Mikor a frontra jutottam, mit csinálok, gondoltam,
itt ölnöm kell, vagy végeznek velem.
Mikor az ellenség feltűnt, az volt a legszörnyűbb,
mert pont olyan arcuk volt, mint énnekem.

Ahogy ott álltam, már tudtam, hogy a bűzben és a zajban,
csak egy körömpiszkot ér az életem.
Aztán füst szökött az égre, éreztem, mindjárt vége
és egy ágyú szétlőtte mindkét szemem.”

John lassan ballagott, az anyja szóhoz sem jutott,
csak bámulta az acélpeckeket.
Mikor mégis elindult, a fia hátrafordult,
és kezébe nyomta az érdemrendeket.

6. Szórom az időm (Pledging My Time, 1966)

Kínoz reggel óta,
éjjelig sajog.
Egy gyilkos fejfájás,
de amúgy jól vagyok.
Szóróm az időm, neked,
lehetnél te is jó velem.

Nézd, a hobó felröptet,
aztán nálam landol.
Lenyúlta a nőmet,
engem is majd’ elcsórt.
Szóróm az időm, neked,
lehetnél te is jó velem.

Nem húzunk el, kislány?
Válassz egy helyet.
De ha nem jönne össze,
úgyis közlöm veled.
Szóróm az időm, neked,
lehetnél te is jó velem.

A szoba bedöglött,
alig jut oxigén.
Lépjünk, nincs itt senki,
talán csak te meg én.
Szóróm az időm, neked,
lehetnél te is jó velem.

Őt orvosért küldték,
így elmehetett.
Ez aztán a mázli,
bár inkább véletlen.
Szóróm az időm, neked,
lehetnél te is jó velem.

7. Annyi elnyűtt reggel (One Too Many Mornings, 1963)

A kutyák énekelnek,
az ég sötétbe fordul,
majd úgyis berekednek,
mikor az éjjel aláhull.
De az éj csendje megroppan,
mert a lelkem kiabál,
annyi elnyűtt reggel,
és ezer mérföld után.

Keresztet ír a lábam,
a két szemem összeér,
de hátra sandítok,
a házra ahol szerettél.
Vissza hát az utcára,
csak baktatok a járdán,
annyi elnyűtt reggel,
és ezer mérföld után.

Ez egy feldúlt, éhes érzés,
és nem sok jót jelent,
bármi választ adnék,
azt te is megleled.
Hű vagy önmagadhoz,
már én is az vagyok talán,
annyi elnyűtt reggel,
és ezer mérföld után.
 

„Does Anybody recall the Great Depression?
I read all about int he „True Confession”
(Highwaymen: The Twentieth Century is Almost Over)

Jöjjön most egy újabb fordítás, amit elő is adunk, ezúttal a nagy Woody Guthrie szerzeménye. Nyugodtan nevezhetjük őt a szociálisan érzékeny folkzene legfontosabb alakjának, a gitárja ugye fasisztákat ölt, és zsidó fiúkat tett dalszerző-énekessé. A Hard Travelin’ a harmincas években, a Nagy Depresszió időszakában született, és nagyszerű képet ad a vonatos hobók, az országutat járó munkanélküliek, és a senkinek sem kellő vagabundok alkalmi munkák által ütemezett életéről. Egy remekül összeválogatott, az amerikai zene gyökereit bemutató albumon hallottam először a dalt, és úgy alakult, hogy a zenekar (még nem zenekarként) ezzel búcsúztatta a 2007-es évet, egy-egy doboz túlságosan is drága Kozel sör társaságában. Bízzunk benne, hogy nem ez volt az oka, hogy az újév aztán egy újabb gazdasági világválságot hozott magával.















Kemény úton

Volt pár kemény útban részem, neked ez még új,
volt pár kemény útban részem, nem sajnált az Úr.
Kemény utak, és kemény évek, kemény kártyás voltam régen,
Istenem, milyen kemény volt az út.

Utaztam én a gyorsteherrel, neked ez még új,
utaztam a rozzant lélekrázón, nem sajnált az Úr.
Utaztam néhány vesztes alakkal, a szénporban pár vak vagabunddal,
Istenem, milyen kemény volt az út

Lent gürcöltem a kőbányában, neked ez még új,
rágörnyedtem a fúrógépre, nem sajnált az Úr.
Kalapács koppan, a levegő ritkás, hat láb kosz után ki ne lenne tintás,
Istenem, elég kemény volt az út.

Megjártam pár cudar aratást, neked ez még új,
Észak-Dakota, vagy Kansas City, nem sajnált az Úr.
Hajolok, hányom a szénát szét, kiköpöm a lelkem egy dollárért,
Istenem, milyen kemény volt az út.

Bent a Pittsburgh-i acélgyárban, neked ez még új,
kaparhattam a forró salakot, nem sajnált az Úr.
Befűtöttem és olvasztottam, a kohóba izzó vasat dobtam,
Istenem, elég kemény volt az út.

Nem úsztam meg a börtönkosztot, neked ez még új,
három hónap a kemény priccsen, nem sajnált az Úr.
Köszönöm szépen a vén bírónak, „csavargásért három hónap”,
Istenem, elég kemény volt az út.

A Lincoln főúton ballagtam, neked ez még új,
végigmentem a 66-oson, nem sajnált az Úr.
Felmálházva és összetörve, keresek egy asszonyt, de nem jön össze,
Istenem, elég kemény volt az út.

Hard Travelin’

I've been havin' some hard travelin', I thought you knowed
I've been havin' some hard travelin', way down the road
I've been havin' some hard travelin', hard ramblin', hard gamblin'
I've been havin' some hard travelin', lord

I've been ridin' them fast rattlers, I thought you knowed
I've been ridin' them flat wheelers, way down the road
I've been ridin' them blind passengers, dead-enders, kickin' up cinders
I've been havin' some hard travelin', lord

I've been hittin' some hard-rock minin', I thought you knowed
I've been leanin' on a pressure drill, way down the road
Hammer flyin', air-hose suckin', six foot of mud and I shore been a muckin'
And I've been hittin' some hard travelin', lord

I've been hittin' some hard harvestin', I thought you knowed
North Dakota to Kansas City, way down the road
Cuttin' that wheat, stackin' that hay, and I'm tryin' make about a dollar a day
And I've been havin' some hard travelin', lord

I've been working that Pittsburgh steel, I thought you knowed
I've been a dumpin' that red-hot slag, way down the road
I've been a blasting, I've been a firin', I've been a pourin' red-hot iron
I've been hittin' some hard travelin', lord

I've been layin' in a hard-rock jail, I thought you knowed
I've been a laying out 90 days, way down the road
Damned old judge, he said to me, "It's 90 days for vagrancy."
And I've been hittin' some hard travelin', lord

I've been walking that Lincoln highway, I thought you knowed,
I've been hittin' that 66, way down the road
Heavy load and a worried mind, lookin' for a woman that's hard to find,
I've been hittin' some hard travelin', lord

„...Mi sem természetesebb, mint elgondolni, hogy az ember, belefáradva a szavakba, és torkig az idők fecsegésével, egyszer majd megvonja a dolgoktól nevüket, és a magáéval együtt nagy autodaféra veti őket, ahol a reményei is füstbe mennek. Mind e végső példakép felé rohanunk, a néma és meztelen ember felé.” (Emile Cioran: A hanyatlás arcai)

Ezt is megéltük: két évvel ezelőtt rögzítettük (és fejeztük be) első saját számunkat, A Teréz körúti Kutyaembert, amiből az is következik, hogy ma két éves az Echo Off zenekar. Hogy mit értünk el ez alatt a két év alatt? Semmit. Írtunk egy rakás bejegyzést a saját dalainkról. És ki olvassa ezeket? Senki. Talán nem is olyan fontos, hogy olvassa-e valaki, mert a lényeg, hogy ezek a dolgok valahová le legyenek írva, azaz nem kell újra és újra elmesélni őket, és ami még ennél is jobb, emlékezni sem kell rájuk, ha nem muszáj. Egyszóval, jöjjön a következő írás a sorban, ami a mosoni mitológia egyik legtiszteletreméltóbb karakteréről, a Gondűző farmerkabátos márványoszlopáról, Leviről, az utolsó igazi sztoikusról szól. És most itt a halálfélelmet megvető, antik sztoicizmusról beszélünk, amihez képest Justus Lipsius már csak egy puhány konvertita. De tegyük fel, hogy ez a derék ember, aki hallgatagon, kétdecijét kortyolgatva, szűk családja társaságában (mert míg mások általában azért menekülnek a kocsmába, hogy ne kelljen otthon lenniük, ő megteheti, hogy mintegy instant módon oda vigye magával az otthon és a család melegét, ahová csak akarja) üldögél, egyszer csak az asztalra csap, és kitör belőle minden, aminek eddig józan önmérséklete az útját állta. Nem söpri félre többé a világ gonosz csúfoldódását, hanem egyenesen nekimegy, és ha kell, darabjaira zúzza. Kicsi az esélye, hogy ez megtörténjen, de ha mégis így lenne, az olyan apokaliptikus módon zajlana, ahogy azt ebben a dalban festi le régi ismerősünk, Hermelin egy meg nem nevezett ivócimborája. A dal ötlete egyébként annak az egyszerű véletlennek köszönhető, hogy a gát szó angolul levee, és Kansas Joe McCoy feleségével, a bluesénekesnő Memphis Minnievel 1929-ben írt egy dalt a nagy 1927-es Mississippi-árvízről, melynek a When the Levee Breaks címet adták. Innen már csak egy lépés a gát lecserélése az igazi Levire (akit valójában persze nem így hívnak, csupán hasonlít Levente Péterre), de azért egy gátszakadásra is történik utalás az utolsó versszakban. Ajánlom még a dal ismertebb változatát a Led Zeppelintől (bár nem vagyok egy Zeppelin-filológus, de szerintem a legjobb számuk), valamint Bob Dylantől (The Levee’ Gonna Break), aki 2006-os albumán dolgozta fel azt. 

Mikor a Levi megtörik

Szakadék hasad
a kocsmapult alatt.
És aki még üvöltött,
már az is csendben van.
Addigra már minden
lakás árát elverik.
Minden haver lerobban,
és megmérettetik.
És kemény lesz a szíve,
hidd el nekem Hermelin…
- Mikor a Levi megtörik.
- Mikor a Levi megtörik.

Menekülj, ember,
kövesd a varjakat.
Nem jut annak kegyelem,
aki a városban marad.
Csak döghalál és rettegés
és árvíz jár nekik.
A panelházak tetején,
a kutyaistent[1] éltetik.
És nem hiszem, hogy marad még
mit innunk, Hermelin…
- Mikor a Levi megtörik.
- Mikor a Levi megtörik.

Azután elé áll,
pár régi cimbora.
"Levi pajtás, elég volt,
hadd kísérjünk haza."
Csak rájuk néz, és annyit mond:
"nincs többé olyan.
Nincs otthonom, nincs nevem,
a szavaknak vége van."
És minden romlott bort visszaköp,
hidd el nekem Hermelin…
- Mikor a Levi megtörik.
- Mikor a Levl megtörik.

Egyedül vagyunk,
ellenség a külvilág.
De ki maradna ugyanaz,
mikor átrobban a gát.
Majd végignéz a városon,
és kihúzza magát.
És nem marad más utána,
csak egy kék farmerkabát.
És tudom, egy körrel jövök még,
megadom majd, Hermelin…
- Mikor a Levi megtörik.
- Mikor a Levl megtörik.

Mily kegyetlen ez a sertés! Ha már az előző bejegyzés egy disznós dal fordítása volt, következzen most egy újabb sertés-nóta, ám ezúttal egy saját szerzemény (ami egyúttal az ötödik angol nyelvű Echo Off-dal a blogon). A How mean is that hog élményhátterét gyerekkori disznónk, Gyula képezi, aki a kilencvenes évek első felében kacsákkal, nyulakkal, törpekakasokkal, gyöngytyúkokkal, és egyéb különleges kreatúrákkal osztozott egy nagy, Duna-parti ház kertjén, ami aztán egyfajta elveszett édenkertté mitizálódott az idők során. Gyulát egy másik malaccal együtt édesapám és Varjú Á. szerezte a városszéli disznószállásról: a szerencsétlenebbik malacot ünnepi alkalomból azonnal kisütötték, Gyulára azonban saját ól és hízlalás várt, ám hamar kiderült, ő más, mint a többiek. A Szent Flórián Hotelből hazahordott moslékból például kizárólag a húst volt hajlandó elfogyasztani, másik kedvenc eledele pedig a nyers uborka volt. Maga az etetés is komoly kihívást jelentett: az etető személy legnagyobb ijedtségére Gyula akármikor úgy dönthetett, hogy kiviharzik az ólból, hogy aztán ördöngös lényként róhassa köreit oda-vissza a veteményesben. De visszaterelni volt csak igazán nehéz, mert futásban még a család rendkívül mozgékony kutyáját, a farkatlan Tobit is lehagyta. Az ekt-ráccsal körülvett lakóhelyét is folyton foltozni kellett, mert mindig kirágta ez a pokolfajzat. A legkülönlegesebb tulajdonsága mégsem ez volt, hanem az, hogy szokásává vált az ólja mögött található rőzse segítségével felkapaszkodni szállása tetejére, ahol aztán keserves vonyításba kezdett. Lejönni persze már nem tudott, úgy kellett leemelni, ölben. Amikor aztán eljött a vágás napja (mindössze 90 kilót nyomott), megint csak az óltetőre menekült, majd meglepetésszerűen az épp lehajoló édesapám hátán keresztül ereszkedett le. Ilyen disznó volt ez a Gyula, igazán csak szabadon érezte jól magát, no meg akkor, amikor a nyári hőségben leslagozták. Egy elviselhetetlen állat, akit mégis mindenki szeretett, ahogy az a dal szelíden korholó hangneméből is kiderül. Kiemelendő még, hogy ez az első, kizárólag bendzsóra írt számunk, és mivel az első másodpercekben hallható halk huppogások nem mástól származnak, mint egy Jim Beam-es üvegtől, Kentucky állam törvényei alapján a Hog hivatalosan is bluegrass-dalnak minősül!

A képeken: két tábla a Búvár zsebkönyv-sorozat Háziállatok című kötetéből, ami jelentősen befolyásolta azt, ahogy a szövegíró az állatokat látja.

How mean is that hog

How mean is that hog, he's dancing on that roof.
How mean is that hog, he's stompin' under the moon.
Old mad piggy, he's crying in the night,
He knows, tomorrow he's gonna die.

How mean is that hog, he's eating from my plates.
How mean is that hog, he's barking at my mates.
Old graip-robber, he's always flown with pride,
They said I should wash down him, but I never really tried.

How mean is that hog, he can climb up on his barn.
How mean is that hog, he brings nothing me, but harm.
Old mud sucker, he wants to rollin' round,
I'm sure you heard about it, if you reached Gold Panning Town[1].

How mean is that hog, he's gaggling with the geese.
How mean is that hog, he's biting in my knees.
Old hole-digger, when the butcher comes he sleeps,
I know he will come back in my dreams.