Íme az Echo Off legújabb száma: egy olyan alakról szól, akit valamilyen formában minden magyar ember ismer, éppen ezért nem is nevesítjük. Ő az örök elégedetlenkedő, az örök öntörvényű, méghozzá a nem menő értelemben, ugyanis az ő törvényei nem felette állnak a társadalmi normáknak, hanem alulról piszkálják azokat, ő maga pedig sehová sem tartozik igazán. Éppen ezért szívesen és lelkesen hibáztatja mindenért a társadalom legkülönbözőbb szerveződési formáit és szereplőit, a hókotróktól a babakocsis anyukákig. Senki sem szereti, és ő ezt nem is várja el, felesége nincs, legfeljebb a muter pátyolgatja, amíg él. Időnként átfedésben állhat a modorosblogon kiválóan bemutatott „Báttya” karakterével. A címszereplő dalban felsorolt tulajdonságait a szövegíró részben valóban létező személyek alapján állította össze, közülük mindenképp ki kell emelni Palit és Laciszomszédot. Pali a kilencvenes években, a nyugdíjas-viccek virágkorában[1] volt húspultos az idén bezárt Mofém-telepi abc-ben. A zenekar egyik tagja gyakran szokta látni őt magában motyogva, atlétában (avagy, ahogy Amerikában szokták mondani: wifebeaterben) vízért járni a házával szemközt folyó Malom-ági Lajtára. Laciszomszéddal a zenekar másik tagja áll kapcsolatban: számára a két legkellemesebb rekreációs tevékenység a kölcsönkéregetés és az udvaron való vizeletürítés. Amikor jobb érzésű emberek kérdőre vonták, csak ennyit felelt: "ja, szoktam így pisálgatni."
A dal ötlete akkor született meg, amikor a szövegíró a patikából hazafelé sétálva Bob Dylan legutóbb kiadott bootleg-albumát, az 1962 és 1964 közötti felvételeket tartalmazó The Witmark Demost hallgatta, és a Rambling, Gambling Willie című, egy ördögien tehetséges, de mégis jólelkű kártyásról szóló szám dallamára hirtelen eszébe ötlött Az ember refrénje. Konkrétan ezt a felvételt sajnos nem tudjuk megmutatni, viszont a dallomot igen, ugyanis Bob Dylan azt az Echo Offhoz hasonlóan szintén egy másik nótából, az ír Brennan on the Moor című balladából nyúlta le. A számot még azon a héten felvettük, és ki tudja, talán ez az első lépés afelé, hogy végre elhagyjuk azokat a már jól ismert, tulajdonnevekkel kikövezett kutya utcáinkat.

A képen: Lajtaszer utca, Mosonmagyaróvár. A szövegíró leginkább itt tudja elképzelni a házat.

Az ember, aki abban a házban él

A Lajta-töltés mellett,
valamelyik híd után,
lakik ott egy férfi,
aki mindenkit utál.
Nyilvánosan vizel,
bocsánatot nem kér,
bárkit feljelent az az ember,
aki abban a házban él.

Mikor hazafelé mész,
már a sövény előtt vár.
Eléd söpri az avart,
 és magában ordibál:
"direkt belelépkedsz,
meg fúj ez a kurva szél!"
A cipőd elé köp az az ember,
aki abban a házban él.

(És azt mondja, hogy:)

"nem tetszik a pofád,
sem a kabátod színe.
Ha nem tudsz rendesen köszönni,
minek jöttél ide?"
Atlétában jár,
pedig mindjárt itt a tél[2]!
Hírhedt nagy fasz az ember,
aki abban a házban él.

Ő egy hobbi rasszista,
ő egy óvári Pattogi[3].
Mindenben megtalálja,
ami nem tetszik neki.
Ha elmegy a kocsmába,
ott mindenbe belebeszél…
Sűrűn kapja a pofont az ember,
aki abban a házban él.

A háza szétesik,
a naptárt nem cseréli le.
Minden holmit összegyűjt,
ami nem jó semmire.
A boltban összesúgnak,
amikor betér…
Hét deka parizert kér az az ember,
aki abban a házban él.

Karácsonykor vedel,
húsvétkor piál.
Minden nőt megbámul,
aki éppen arra jár.
Nincsen senkije,
ő a kutyából sem kér!
Nem fog szart takarítani az ember,
aki abban a házban él.

„Nevetnem kell, mert végül is rendes fickók, és abban a hiszemben élnek, hogy nagyon nehéz és mély dolgokat tanulmányoznak és visznek véghez. Mint a cirkuszban, Bruno, mint minálunk. Némely dologról azt hiszik az emberek, hogy az már a nehézség netovábbja, ezért tapsolnak a légtornásznak meg nekem. Nem tudom, mit gondolnak, talán azt hiszik, hogy az ember darabokra szedi magát, hogy jól játsszon, vagy hogy a légtornász minden szaltónál ínszakadást kap. Pedig nem ezek a nehéz dolgok, hanem minden, amiről azt hiszik az emberek, hogy akár minden percben meg tudnák csinálni. Például, nézni vagy megérteni egy kutyát vagy egy macskát. Ez aztán a nehéz, az igazán nehéz!” (Julio Cortázar: Az üldöző[1])

Az Ostermayer Bebop Bár egy képzeletbeli mosoni jazzklubban játszódik, ami valahol a negyvenes évek amerikai bebop-kultúrája, és a mosoni éjszakai élet határvidékén található. Az elnevezés ugyanakkor egy valódi utcára utal, ami a mosoni piac mellől nyílegyenesen hasít a városhatár felé. Nevét Ostermayer Károlyról, a neves filantrópról kapta, aki 1891-ben -  az akkor még önálló településként létező - Mosonban kisdedóvót alapított: ebbe járt a kilencvenes évek elején a zenekar egyik tagja is. Az OBB ötlete valamiféle vicces riposztként jött létre, lényegében a fröccsszagú kocsmakultúra ellenpontjaként: mi lenne, ha a megszokott figuráinkat egy számukra első látásra idegen környezetben látnánk viszont. Ez hasonló gesztus, mint a „magyar New Orleans” mottó elterjesztése: ha már Magyarországon sosem volt bebop-korszak, miért ne csinálhatnánk úgy, mintha lett volna, ami ki tudja, aztán akár az Echo Off által annyira kedvelt, lecsúszott kisvárosi alakok egyik természetes kikapcsolódási formájának hátterévé is válhatott. Simán megért egy dalt, hogy elképzeljük, milyen lenne, ha a munkáskabátos férfiak, a botladozva, minden zenére ugyanazokkal mozdulatokkal táncoló idősödő hölgyek a „Nem szedik a meggyet”, vagy az Ünnep helyett a Parker's Moodot, vagy az Out of Nowhere-t kérnék ki a zenegépből. A legjobb persze az lenne, ha mint Professor Longhair Tipitinája esetén, itt is a dalból hoznának létre később egy valódi klubot. Erre azonban csak annyi az esély, mint arra, hogy Görény a 75 forintjából inkább megvegye az 50 forintos  kisfröccsöt, ahelyett, hogy meghívatná magát egy 100 forintos nagyra[2].
Maga a dal idén májusban született, bár a szöveg jó része már 2009 őszén kész volt. A monoton gitáralap memorizálására a zenekar az "oppidum-oppidum-oppi-dum-dum-dum" rigmust elevenítette fel, amit még sok évvel ezelőtt, egy, a kelták történetét viccesen elmesélő könyvben olvasott (oppidumnak a kelták erődített településeit nevezzük). Ez alakul át a szólóban rövid időre a Deep Purple koncertek közönsége által szívesen skandált Black Night ismert gitár riffjévé. 

Az Ostermayer utca a mosoni piac felől. A zenekar egyik tagja szerint egyértelműen az utca  bal, míg másik tagja szerint a jobb oldalán lenne a bebop pincebár.


Ostermayer Bebop Bár

Ha eleget lógtál a Biczónál[3],
ha unod az Englert[4], a Diófát[5],
ott az Ostermayer Bebop Bár!
- Ha megszólal az altszax, hallhatsz jó muzsikát!

Djangót húz a Czyncz Jani[6],
Dizzyt fúj a Hatos Feri[7].
Próbáld a ritmust tartani,
- megreped a levegő, a bőgőt a Tibi[8] veri!

Jön a Nyest, jön a Nyuszt[9], jön a H-Teri[10],
a kávét benzedrinnel[11] kedveli.
A Göri[12] minden pénzét elveri,
- mire megszólal a Salt Peanuts, csak 75 forintja marad!

A napszak itt senkit sem izgat,
a Robi a pultnál egy buszról sztorizgat[13].
Közben Darnózseli szépére kacsintgat,
- de vigyázz Robi, olyan asszony, mint a muter, alig akad!

Az Ostermayer Bebop Bár,
ott a Csirke Parker[14] menő, meg a Jávor Pál[15].
Lehet-e bármi is felemelőbb annál,
- mint egy belmosoni bebop klubban nézni, hogy pusztul a világ[16]?

Az előző, testiségre épülő, kiéhezett férfidal után ismerkedjünk meg az Echo Off érzelmes oldalával: a számmal, ami 2009 márciusában[1] íródott, nem sokkal a zenekar újjáalakulása után, egy megsemmisítő hangulatú csütörtök reggelen. A szöveg igyekszik minden létező bluesklisét felhasználni (magány, alkohol, az „oh Lord” felkiáltás stb.), hogy ezt egy egyedi (?) egésszé gyúrja össze. (Itt szeretném megjegyezni, hogy jóval a dal megírása után tudtam meg, hogy Neil Diamond-nak is van egy Smokey Lady-je, de szerintem a miénk jobb.)  

Smokey Lady Blues

There’s cold in the kitchen,
cold in the room,
cold in the attic,
cold here, and gloom. 

Refr.: O-o-ho, Smokey Lady,
please leave me alone.
O-o-ho Smokey Lady,
you shanked my soul[2].  

I’m feeling myself, like
a king, without a crown.
And now i’m livin’
In an empty hearted town[3]. 

Refr. 

I’m sittin’ in a bar,
But i will go home, oh Lord,
’cause an another drink,
i’m sure, i can’t afford.

 Refr.

A sok filológia és hajléktalan-szomorúság után jöjjön végre egy igazi kiéhezett férfidal 2009 júliusából, mely lényegében a zenekar egyik tagjának a csinos patikuslányok iránt érzett (egyébként szerinte teljesen egészséges) vonzódásából nőtt ki. És valóban, a szexi nővérkék ünneplése mellett gyakran mintha megfeledkeznénk róluk, a mostanában sokat emlegetett magyar gyógyszertár-ipar legkellemesebb részeiről. Pedig, ha valaki mondjuk egyszerre gyógyszerfüggő, és a steril környezetben dolgozó, buja, fehér ruhás lányok rajongója, annak különösen hasznos lehet egy ilyen hölgyismerős.  A dal darabos stílusa, a köhögős-lihegős, jelentésnélküli részek, a nyers előadásmód egyértelműen egy prototipikus Tom Waits-hangzás utánzatai, ami még csak nem is feltétlenül sikerült. Viszont ennek reprezentálására a szöveg alá a dal egyik első, de összhangzást tekintve mégis talán legideillőbb változatát illesztettük be. Külön érdekesség, hogy a szám alapjaként szolgáló végtelenül egyszerű gitár riff az amúgy gitározni nem tudó szövegíró eddigi egyetlen ilyen saját szerzeménye.

Szexi patikuslány

(Áoéja-ou-o-áéja-ou-o…)

Ma ő volt a pultnál,
a szexi patikuslány.
Fehér köpeny volt rajra,
csak úgy lengett jobbra-balra.

Refr.: (Aoéjja) Szexi patikuslány (Ou-ou)
Szexi patikuslány (Ou-ou)
(Aoéjja) Szexi patikuslány (Ou-ou)
Szexi patikuslány (Ou-ou)

Már a látványa gyógyít,
a TAJ-számomon[1] szólít.
Benne, és a steril szagban
izgalmas kontraszt van.

(Refr.)

Mikor csak övé a raktár,
hűs kenőcsökkel babrál.
Köpenyét felgyűri,
és nincs alatta semmi…

(Refr.)

(Áoéja-ou-o-áéja-ou-o…)

„And every dog, baby, got a day
And every dog, baby, got a day
Every dog, baby, got a day
But I said, „Please, don’t you treat me this-a way.”
(Skip James: Sickbed Blues)

Íme egy újabb angol nyelvű Echo Off-szám, egy igazi peer-to-peer blues. A dal idén, egy nyári délutánon született, az alatt a fél óra alatt, amíg a zenekar egyik tagja híres szájharmonikás blueszenészek albumainak keresésével és letöltésével volt elfoglalva, halogatva városi teendőinek elintézését. A szövegben is vannak erre utalások, hiszen egyes zenészek szinte azonnal leérnek, míg mások csak olyan lassan csöpögnek, mint az infúzió. Ugyanakkor nem titok, a dal egyúttal a hagyományos blues-kellékek kiforgatása is, hiszen a narrátor whisky helyett teát kortyol, védett, gyermeki életet él, nincs oka az utakat róni, nincs az életében semmi igazi szenvedés, a letöltés ténye pedig arra enged következtetni, hogy nem igazán lenne elég neki egyetlen szigszalag a boldogsághoz. De mégis tölti a bluest, ami már szinte olyan, mintha szeszt csempészne a húszas években, csak amolyan kényelmes, lényegében véve legális, otthonülős értelemben.

Talán épp a bluest töltjük

Download the Blues

Sonny[1] was faster,
Than Jimmy Reed[2].
I have no anger,
I find what I need.
And I'm so happy,
when I download the Blues.

My baby don't left me,
I'm sitting at home.
I'm drinkin' my hot tee,
Good to be alone.
Oh lazy nighttime…
- and I download the Blues.

Blind Willie[3] is running,
He's saved by the God.
But Skip[4] is just weepin'
like the infusion blood.
I watch how they're growin' -
the seeds of the Blues.

My problems so petty,
In my life there's no pain.
The highway don't call me,
I don't wait for the train.
Oh Lord, could you tell me,
why can't I stop download the Blues?

Fáj-e a maciknak? Ez a rövid kérdés a címe a következő dalnak, ami egyúttal a már említett híres-hírhedt állatkínzó triászunk záródarabja is.  A szám tulajdonképpen az első koncertünknek köszönheti létét: az alapötlet (különféle állatok legelképzelhetetlenebb módon történő bántalmazása), az első néhány sor, és a gitáralap is az egyik próbán született meg, a dal utolsó simításait pedig a főpróba előtt végeztük el. A szöveg nagy része János fejéből pattant ki (csak úgy, mint a szerintem lehengerlő fütty-riff, ami egyértelmű utalás Dinnyés József, a Daltulajdonos néhány korai számára[1]), viszont a főpróbán a legnagyobb ellenállásba ütköző sorért („Fáj-e a maciknak, ha pofijukba púznak?”) magamra vállalom a felelősséget[2]. Pontosan a mai napig nem értjük, miért zavaró jobban a púzás, mint mondjuk egy kacsa csőrének levágása, vagy egy lajhár hullahegybe hányása. Emberek! Mindenki szokott púzni[3]!

A szám teljes megértéséhez talán érdemes volna tisztázni az Echo Off egyik, a humorról alkotott elképzelését: szerintünk mindenféle nagy, tohonya, bamba és ostoba képet vágó állat már önmagában vicces. Hát még ha mindenféle indokolatlan tortúrának teszik ki őket, amit ugyanezzel a tohonya bambasággal tűrnek! 

Fáj-e a maciknak?

Fáj-e a kacsának, ha levágják a csőrét?
Fáj-e a libának, ha lehúzzák a bőrét?
Fáj-e a sertésnek, ha benyomják az orrát?
Fáj-e a tehénnek, ha lerúgják a gyomrát?

Refr.: Fáj, fáj, fáj, nagyon fáj[4].
Fááj-fáj, fáj, nagyon fáj.

Fáj-e a szarvasnak, ha durván helybenhagyják?
Fáj-e a majomnak, ha jól a falhoz vágják?
Fáj-e a paciknak, ha pocijukba zúznak?
Fáj-e a maciknak, ha pofijukba púznak?

(Refr.)

Fáj-e a Görénynek, ha mindenhonnan űzik?
Fáj-e a Hermelinnek, ha mint a görény, bűzlik?[5]
Fáj-e a kagylónak, ha lehúzzák a héját?
Fáj-e a héjának, ha a kagylón, lehúzzák?

(Refr.)

Fáj-e a csigának, ha sörcsapdába csúszik[6]?
Fáj-e az egérnek, ha felpuffadva úszik[7]?
Fáj-e a szamárnak, ha palackkal gyepálják?
Fáj-e a lajhárnak, ha hullahegybe hányják?

(Refr.)

Fáj-e a tevének, ha belsejébe bújnak?
Fáj-e a nyulaknak, ha böllérkézre jutnak?[8]
Fáj-e a kutyiknak, hogy mindig őket bántják?
Fáj-e az embernek, ha kutyatestbe zárják?

(Refr.)

Neil Young, a  cövekszilárdságú, kemény, kanadai szálfa ma töltötte be 65. születsénapját. Hogy kellőképp Echo Off-os, kisvárosias legyen a felköszöntés, eredetileg ezt a videót szerettem volna beilleszteni, de egyrészt nem  sikerült, másrészt eszembe jutott a szörnyeteg: az a dal, ami minden Neil Young-kedvelő lejátszójában jó eséllyel az örökös leghosszabb elem, és amit a YouTube-ra is csak két részben tudtak feltölteni. Egy ideig ez volt az ébresztőzeném (persze nem az egész), és mondhatom, azonnal kijózanított, bár nem igazán váltak tőle szépreményűvé a reggelek. Na de mi más fejezhetné ki jobban azt a dolgot, amivé mi szeretnénk válni, mint hogy:

„Down at the factory, they're puttin' new windows in.
The vandals made a mess of things, and the homeless just walked right in.
Well, they worked here once, and they live here now, but they might work here again,
They're ordinary people.”

Boldog születésnapot Neil, és nagyon sajnáljuk a keddi raktártüzes-dolgot.

A Kutyaember és a Kutya utcák után következzék most egy újabb kutyálkodás, az Echo Off The Endje (ha már a Nyúlböllér a Free Birdünk), a Csak a Kutya. Bár nincs kimondva, címszereplője természetesen ennek is az a Teréz körúton lakó kutyaszörny, akinek szokása sötétedés után szemérmetlenül kivonulni a körútra, vagy az Andrássyra, és birtokba venni a hatodik kerületet. Viszont a Kutyaember ebben a dalban már sokkal inkább csak egy olyasféle szimbólum, mint annál az új-zélandi születésű művésznél, aki rajzain a depressziót egy elkergethetetlen, mindenre ránehezedő fekete kutyaként ábrázolja (egyes értelmezések szerint Garfield is hasonló szerepet tölt be Jon Arbuckle életében). Ezért váltják egymást a szövegben kutyautalások és valamiféle személyes szomorúság megnyilvánulásai: pedig valójában a kettő teljesen ugyanaz, csak a pillanatnyi viszonyulás változik át lemondóról támadóra, és vissza. A Csak a Kutya talán a legerősebben bluesos számunk, sőt, talán a leginkább Hobo Blues Band-esebb, elég csak az „és ki az övé” ismételgetését, vagy a „képzelt haver”, a „valami el lett rontva”, és a ritmusból kieső, kizárólag hobós morgó hadarással előadható „vagy a sintérnek adom” szófordulatokat kiemelni. A dal ötlete 2009-ben, egy nyári próba során merült fel, amikor a zenekar egyik tagjának testvérénél található próbahelyünkön (az Imodium Bungiban, vagy más néven a Double E[1]-ben) az ott élő hatalmas nápolyi masztiff, Massimo kidöntötte a kerítés egy darabját. A zenekar másik tagja erről értesülvén azonnal elkezdett rögtönözni egy rímtelen, delta bluesos dalt, „A kutya kidöntötte a kerítést blues” címmel:

Volt egy kutya, Massimonak hívták,
bizony féltem tőle, nagyon is.
Egyszer, egy napon, kidöntötte a kerítést.
Be kellett szegezni, be kellett szegezni.              

Ebből aztán csak a kutya maradt, meg a blues, de ez pontosan elég volt ahhoz, hogy némi evolúció után egy prototipikus Echo Off-számmá nője ki magát.

Sötétedik a Teréz körúton

Csak a Kutya

Kihalt az utca,
sötétedik.
Az ónos cseppek
az utat belepik.
Tízkor bezár
a kocsma is[2].
És nem jár
más
odakint...

...CSAK A KUTYA!
NINCSEN RAJTA RUHA!
ÓÓ TE KUTYA!
MÉRT' NEM MÉSZ MÁR HAZA? 

A fröccs savas,
a Bak nehéz[3].
Egy képzelt haver
a képernyőről néz[4].
Óó, jó lenne még,
ha lenne egy cél.
De nincs nő,
nincs emlék,
nincs munka...

... CSAK A KUTYA!
NEM MEGY MÁR EL SOHA!
NEM MÉSZ INNEN, KUTYA?
TE KURVA KUTYA.

A Körúton jár
a szomorúság.
Valami el lett rontva,
de mindegy már.
Instant tésztát[5],
hirdet egy plakát.
És minden
ház
bevizel[6]...

...MERT ITT A KUTYA!
ÖVÉ AZ UTCA!
DÖGÖLJ MEG KUTYA!
KREPIEHUND[7]! 

De ma elkapom,
elaltatom.
Megnyúzatom,
és a sintérnek adom.
Vagy zsákba kötöm,
és a Dunába lököm.
Ám hiába
mert este
megint...

...OTT LESZ A KUTYA!
NEM LESZ RAJTA RUHA!
MINDENKI TUDJA,
HOGY KIÉ A KUTYA!
(ÉS KI AZ ÖVÉ.)
(És ki az övé...)
(És ki az övé...)
(ÉS KI AZ ÖVÉ!)

"Jonathan Valania: Ki az a Joel Tornabene?

Tom Waits: A betoniparban utazik. [Nevet] Gengszter-srác. Sam Giancana unokája volt Chicagóban. Volt, hogy intézett nekem némi kerti munkát, én meg vele lógtam általában. Úgy öt éve halt meg Mexikóban. Jó barátja volt (a producer/karmester) Hal Wilnernek, és jó srác volt. Rendbontó módon - hogy is mondjam ezt - mászkált, és ha valakinek a kertjében megtetszett neki valami, éjjel ásóval ment vissza, kiásta és elültette a kertedben. Nagyon bejött nekünk a dolog. Úgyhogy le is szoktam az olyan megjegyzésekről, hogy "tetszik az a rózsabokor, milyen formás egy banánfa, de jól néz ki az a pálma". Mert tudtam ám, hogy mit jelent. Egyszer áthozott ajándékba tizenkét csirkét. Mondta is a feleségem, "Joe, le se állítsd a kocsit. Fordulj meg és vidd vissza a csirkéket oda, ahol találtad őket." Jó barát volt, az egyik legvadabb fickó, akit csak  ismertem." (Magnet-interjú,  2004)

Bár Joel Tornabene, a How's It Gonna End című Tom Waits-nóta szereplője (aki egyébként egy különleges életű hippi-tüntető volt) nem egyenlő Görénnyel, az idézetben ábrázolt jellemvonásai mindenképpen egy göriszerű karaktert vetítenek elénk. De ki is ő? Róla szóló, idén augusztusban íródott dalunk történetéből annyi mindenképpen igaz, hogy 2002 nyarán (egy butítóan meleg nyáron, amit a dal szövegírója már határozottan úgy élt meg, hogy ezzel valami nincs rendben) a hírhedt Görény valóban a Duna utca egyik szomorú, zilált házában húzta meg magát, a zenekar egyik tagja pedig rendszeresen találkozott vele errefelé, egyszer még egy hasznavehetetlen, kazettás rádiót is kapott tőle ajándékba. Görény figurája már több lábjegyzetben is előkerült a blogon, így néhányan már tudhatják, hogy eredeti neve Németh István, és botrányos tettei, arcátlan tolvajlásai miatt városszerte ismert törvényen kívülinek számít. A zenekar mitológiájába aztán a magántulajdon fogalmát kinevető (amennyiben mások magántulajdonáról van szó; kedvenc szavajárása: „te, kell ez még neked?”), bűntettei súlyát felmérni képtelen gazemberként sorolódott be, és alakja egyre inkább egy elvont, mindenhol jelen lévő lopós, mosoni túlélő kedélyállapot szellemévé mosódott át, akinek minden út menti sittes konténer a tulajdonát képezi, és akivel legfeljebb egy olyan személy szállhat szembe, mint ő maga. Mosonból aztán különféle görénykedések miatt még 2008-ban távoznia kellett, és ősszel mindenki meglepetésére a Mofém-telepen tűnt fel: a futballpálya és a Hubertus közötti szűk, rejtőzködésre tökéletesen alkalmas utcácskákban húzta meg magát, egy cimborája fáskamrájában. A Mofém-gyár konyhája körül egyszerűbb munkákat, levélgereblyézést vállalt, cserébe fröccsöt, ebédet kapott, szabadidejében paprikát szajrézott a közeli, városszéli hobbikertekből, és gyakran járt a Hubiba is legénykedni, egyszóval: berendezkedett. Egy novemberi délelőttön a zenekar is betért a Hubiba, és felismerve a leharcolt haverjával épp ott iszogató, szürke mackónadrágot és piros melegítő felsőt (utóbbit beletűrve az előbbibe) viselő Görényt, rendelés után rögtön a mögöttük levő boxban foglaltunk helyet, és így kihallgathattuk, amint valamiféle szajréról beszélgetnek (mi sem természetesebb). Nem sokkal előttünk távoztak, így még meg tudtuk figyelni, ahogy Görény egyre csak maga mögé tekintgetve eloldalog a Mofém-konyha irányába. Már ebből is sejthető volt, hogy nem fog tudni parancsolni természetének: nem sokkal ezután galád módon rátette a kezét Bubu bácsi, egy ismert, megbecsült telepi félszemű savanyúság-beszerző disznóölésekkor használatos gázmelegítőjére. Bubu bácsi tehetetlen dühében Gáncsot (Görény rossz kedvű, rossz modorú utódja a Mofém-konyhánál) pofozta fel, akitől később ezért elnézést is kért. Görény azonban még aznap eltűnt. Kitaszítottként tért vissza Mosonba: már nem volt vesztenivalója. Merész fricskára szánta el magát: lenyúlta a dalban is említett Duna utcai Závori-kocsma exrendőr tulajának tárcáját. Az esetről és következményeiről egy 2009. 02. 20-ai e-mailben számolt be a zenekar egyik tagja a másiknak:

„A Görény! Hősünktől ugyebár a Vén Diófa kocsmában vettünk búcsút, ahol - frissítve információimat - a Závori Pali rendőrhaverjai eléggé elcsépelték, miután tettes,- és élettársánál (pontosabban: a bűntény tényleges végrehajtójánál), Marinál megtalálták a nyugalmazott főhadnagy brifkóját, mégpedig olyan furfangos módon, hogy miután a hölgyet finoman hátba veregették, a keresett erszény kihullott a kabátjából. Ezután persze bevarrták mindkettőjüket, na de az örök Görényt nem kell félteni, miután két napot eltöltött a fogdában, újra csak a mosoni utcákon találjuk: egy Duna utcai haverjánál húzza meg magát, ő meg a Mari. Ám itt sem marad sokáig, ugyanis a segély érkeztével jótevője kint felejtett egy ötezres bankót az asztalon (talán tesztelni akarta vendégeit? Ha igen, akkor elég naiv lélek lehet), és hősünk kapva az alkalmon, fogta a pénzt és elszelelt. Most Závori és a jótevő együtt ügyködnek azon, hogy végre pontot tegyenek a Görény-ügy végére, ám a jog hősünk mellett áll, ugyanis az ehhez hasonló kistételű lopások csak március elsejétől lesznek börtönnel sújthatóak. Egy utolsó megjegyzés a történethez: ma édesapám, és Hatos Ferenc a Betérő kocsmában látták őt, igaz, hátat fordított nekik. Hatos Feri a maga szarkasztikus módján meg is jegyezte: "milyen sovány ez a Görény!" Drukkolunk neki!”

Fent: farakodás a Duna utcában; lent: Hubertus kocsma (a boxban háttal: Bubu bácsi)

Görényről azóta sem hallott senki. Talán elhagyta a várost, talán meghalt. De akárcsak az ősi görög városállamokban, a kettő itt is majdnem ugyanaz. És ahogy az eposzokban megénekelték a polisz nagyjait, mi is megírtuk róla a magunk hősénekét. A dal megszületésében talán a legnagyobb szerepe Steve Earle mesterének, Townes van Zandtnak volt, ugyanis akinek  Mr. Mudd and Mr. Gold című balladája egy bontott akkordokból álló, sajátosan folkos gitáralap feljátszására ösztönözte. Úton próbahelyünkre, (= az Imodium Bungi) hívta fel a zenekar másik tagját (akiben ezekben a napokban fogalmazódott meg egy valószínűleg soha el nem készülő, hagyományos dalokból és egyszerű gitáralapra helyezett sztorizásokból összeálló tematikus, színházi jellegű görényest ötlete), hogy találjon ki egy egyszerű, epikus szöveget, mert van hozzá egy remek alapja. Így jött létre a Görénydal első négy versszaka, amit néhány hét tengődés után követett a másik nyolc. A dalban elmesélt történetre nagy hatást gyakorolt a zenekar által kedvelt angol svindlersorozat, a Hustle gondolkodása. A „Görénydal” eredetileg csak munkacímként funkcionált, de aztán mindenki így kezdte el emlegetni, és ráragadt. Most sem tudnánk jobbat kitalálni. Később egy mosonmagyaróvári koncertünk címéül is a „Görénydalok” megnevezést választottuk (egyrészt mert előadtuk magát a címadó dalt, másrészt mert ekkor elég sok feldolgozást is játszottunk, azaz lényegében mások dalait görénykedtük el). A dal párbeszédes jellege (négyen is megszólalnak benne) az ének során sajnos csak nehezen érvényesíthető, (az énekes sajnos nem rendelkezik Seth Macfarlane-i adottságokkal), de ha más nem is, az itt következő dalszöveg talán segít tisztázni a beszélői viszonyokat:

Görénydal

2002, a Duna utcát járom,
az első globálisan felmelegült nyáron.
Medgyessy-kormány, 39 fok,
meglátom a Görényt, egy kapunál ácsorog.

"Napozol Göri, nincs ennél jobb dolgod?"
"Én nem sülök le, és inget sosem hordok!
Egy kis görénykedésre nincs jobb idő ennél,
lenne egy kis biznisz, jó hogy erre jöttél!

Van itt egy új lakó, most hozatja a fát,
de közben gondolom, hűsíti is magát.
Biztos lemegy majd a Závori-kocsmába,
és megkér valakit, hogy vigyázzon a fára."

"Bűzlik ez nekem, mi lesz, hogyha elkap?"
"Ne már barátom, öt perc alatt megvagy!
Egyszerű az ügy, és nem is ismer téged,
te beszélj vele, jámborabb a képed."

Belementem végül, meg is jött az ürge,
jelentkeztem őrnek, egy százast ígért érte.
Aztán, mikor egyedül maradtam a fákkal,
megjelent a Görény néhány malaclopó zsákkal.

Sebesen pakolta, de szépen elrendezte,
így több fa fért a zsákba, volt rutinja benne.
Már befejezte majdnem, mikor a zsák rezzent:
elszórta a szajrét és rohanni kezdett…

Sejtettem mi történt, én is futni próbáltam,
de odaért a tulaj, és elkapta a vállam:
"te meg akartál lopni, de nem szólok rendőrnek,
ha a fáskamrámba szépen bepakolod őket."

A hőség butított, még vizet sem kaptam.
este fél kilencig csak a hasábokat raktam.
A tenyerem sajgott, telement szálkával,
de csak-csak elbírtam mind a 20 mázsával!

Mikor hazafelé, az Űzőnél ballagtam,
a Görény deres hajú öccsébe[1] botlottam.
Hogy vagyok, kérdezte, hát elpanaszoltam,
hogy a Duna utcában, szálkás fát pakoltam.

"Kinek rakodtál? Csak nem az új lakónak?
Azt a bátyám vállalta, legalábbis úgy hallottam.
Csodálkoztam is, hogy az a gané, dolgozni áll?
Mert inkább svindlerkedik, döglik, lop meg piál."

Ekkor értettem meg, hogy csúfosan rászedtek,
a fickó meg a Görény, összebeszélhettek.
Nem fordultam vissza, csak mentem elgyötörten,
azt a piszok Görényt már úgysem találnám meg.

Csak jó pár hónap múlva találkoztunk újra,
tagadott mindent, úgy tett, minta sírna:
"Egy arany haverommal ilyet nem bírnék tenni!
Nem lenne kedved egy kis fröcsire meghívni?"

A következő vizsgált számunk, az Ó, a Marekban, nem tartozik a zenekar legszofisztikáltabb dalai közé. Egy próba alkalmával, mintegy öt-tíz perc alatt született (igaz, a végleges szöveg ennél több időbe került), ami nem csak a dallam egyszerűségén, hanem a szöveg, helyenként gyermekien egyszerű rímelésén is meglátszik. Az ihletet a zenekar első közös budapesti albérlete adta, amely a neves állatorvosról elnevezett utca közepén található. Mindenképpen figyelemre méltó ez az albérlet, hiszen itt jött létre (a már túl sokszor emlegetett márciusban) maga az Echo Off is. Talán még annyit kell tudnunk a szám keletkezéseinek körülményeiről, hogy nem sokkal a kiköltözés előtt fejeztük be,  ezzel mintegy számotvetve az ott töltött egy évről.

Halott katonák nyomai a Marekban

Ó, a Marekban

Ó, a Marekban,
ott kurva meleg van.
Kivéve télen,
mert akkor kurva hideg van.[1]

A latin picsájú színésznő
a harmadikon lakik.
Egész nap mackóban fingik,
és a gyerekre szarik.[2]

A vécétartálynak
nincsen teteje.
Ó, ez a mocskos Marek,
a tököm tele van már vele!

Ó-Óao, Áo-óao,
Óó-óaó, áó-óvaó.

  És nem jön be más, csak az 1-es
  meg az RTL Klub, meg a Tv2.
  Nézhetjük reggel, a Csak Csajokat
  - jaj de utállak!
  Óóó Lilu:
  még mindig terhes vagy?[3]

Ó, a Marekban,
ott Kalahúr-hang van.
de a Kalahúr-hangban,
ott fasírt-sötét van![4]

Az utcán a cigány,
hangosan beszél,
elhagyta a nője,
a faszér', s a faszokér'![5]

A mesepólós faszi
a liftet kezeli.
Nagyon előzékeny,
de ha alszol: figyeli.[6]

Ó-Óao, Áo-óao,
Óó-óaó, áó-óvaó.
Ó-óuó, vauvó-óaó,
ó-hóaó, áuv-óáó.

Még szerencse, hogy közel volt
a 74-es troli,
Mert azzal járt mindennap a Jani meg a Tomi![7]
Hej!